Fotó: Pixabay.com
Dörömbölnek bennünk a nagy és nehéz szavak, ha eszünkbe jutnak. Velünk maradnak és éveken keresztül visszhangozhatnak. Mondd ki, mondd ki, mondd ki, mondd ki…, szeretlek, szeretlek, szeretlek…, szeretlek, félek, félek, félek, félek…!
Így is marad ez mindaddig, amíg szépen a kezünkbe nem vesszük és meg nem vizsgáljuk azt a bizonyos szót és a hozzá kapcsolódó történetünket. Minél közelebb és közelebb kerülünk, annál csendesebben, halkabban szól majd bennünk. S egyszer csak elhallgat majd és a puszta szó marad, minden hozzá társított, felfokozott érzelem, és túlgondolt többértelműség nélkül.
Ehhez viszont bátorság kell: erős marokkal megragadni, ami fáj. S nem csak kiszakítani, majd gyorsan eldobni, hanem miután megfogtuk, megkérdezni, hogy miért? Megtalálni a választ, a magyarázatot, majd gyógyírt keresni. Ezt követően tudunk csak elbúcsúzni. De szépen ám, nem mintha holmi ellenség, felesleges mocsok lenne, hiszen minden, ami egykoron bennünk volt, még ha fájdalmat okozott is, akkor is a részünket képezte, egy volt velünk és tisztelettel kell bánnunk vele. Mert csak magunkat tagadnánk meg, ha csak fognánk és kiszaggatnának, majd a sarokba dobnánk mindazt, ami fáj, ami nem hagyott nyugodni.
Adjunk magunknak időt! A fájdalomhoz, az elengedéshez, majd a megbocsátáshoz is. Nagyon fontos, hogy a legkellemetlenebbhez, a fájdalomhoz is elegendő időnk legyen, hiszen valahogy el kell szenvednünk a történteket és el kell sírnunk a könnyeket. Ezt ugyanúgy meg kell élnünk, mint az örömöt, vagy a boldogságot. Kicsit kellemetlenebb ugyan, de nagy szükség van rá.
Ne felejtsük el, bátornak kell lenni! Nem csak papíron, vagy a tükörben, hanem a szívünkben is. Amit meg kell élnünk, éljük meg tetőtől talpig, akár sírunk, akár nevetünk.
