Fotó: Pixabay.com
Mit is jelent passzívan hinni? És aktívan? Érdekes megkülönböztetés, ugye? A hit, az hit. Persze. Mégis mi különböztet meg egy hittérítőt egy hívőtől? Talán épp ez.
Én mégsem ezt a vonalat követném. Inkább onnan közelíteném meg, hogy a hívők példázzák-e aktívan, cselekedve, amit, amiben hisznek, vagy csupán tananyagnak használják, amit időről időre, mondjuk hétről hétre felmondanak.
Ha a jóságról tanulunk, akkor nekünk is jónak kellene lennünk. Ha azt tanuljuk, mi a bölcsesség, mi a türelem, mi a becsület, szeretet, törődés és odafigyelés, akkor mi magunknak is olyannak kellene lennünk. Ugye? Különben mit ér a szavunk, mit ér az igénk, amit hirdetünk? S így van-e az egésznek bármiféle értelme? Ezen kellene elgondolkodnunk. Nagyon-nagyon fontos lenne, hogy így tegyünk.
Ha hiszünk a szeretetben, akármiben, vagy akárkiben és az általa képviselt értékrendben, akkor ezt a cselekedeteinkkel és a viselkedésünkkel is példáznunk kellene. Ne hazudjunk, ha rajtakapnak, ne ferdítsünk, hogy előbbre juthassunk, ne tegyünk úgy, mintha. S ne is azért, mert látják. Saját magunk miatt kellene helyesen viselkednünk, hogy eleve hazudnunk, vagy csalnunk se kelljen.
Nem mindegy, hogy megcselekedjük-e a hitünket, vagy magunkat is meghazudtolva tesszük az általunk képviselt tanoknak épp az ellenkezőjét.
Passzívan hinni kevés. A hit lényegét példázni is kell. Ehhez pedig a szavak nem elegek, még akkor sem, ha tiszta szívből jönnek. Ide őszinte cselekedetek, alázatos tettek kellenek.
