FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL, ÖRZSIK ÖDÖN (1)
A kemény hétköznapoktól picit elvonatkoztatva ezúttal egy elvontabb témáról írok. Tudják mit mondanak a kiszolgált vasúti mozdonyra, miután a „dögsorra” kerül, majd lángvágóval felaprítják? Hogy kiskanál lesz belőle – a vasutasok úgy tartják, mindegyik mozdonyból egyszer kiskanál lesz. Talán kissé horrorisztikus ez történet egy laikus számára, viszont minden valamirevaló vasúti alkalmazott meg van győződve arról, hogy a masináknak lelkük van. Csak úgy hagyhatják el ezt a világot, ha valami hasznos dolog lesz belőlük. Mondjuk kiskanállá válnak, mert kiskanálra mindenkor szükség lesz, anélkül például nincs meg a reggeli kávé sem…
Dunaszerdahelyen járunk, egy mindenki által jól ismert, ikonikus épület maradványainál a Sport utcában. Valami hasonló sztori elevenedett meg bennem, amikor legutóbb arra sétáltunk és megláttam az öreg sportcsarnok helyét, a fekvő tartópilléreket, meg azokat kavicsdombokat, amit a lebontott csarnokból termeltek ki. A tartópillérekből is talán evőeszköz lesz? És a kavicsokból? Akkurátusan egymás mellé felhalmozva, egyik kupac apróbbra zúzva, a másik picit nagyobbra. Valószínűleg ez a sok zúzott kő majdan a csarnok helyén épülő objektum alapanyaga lesz, erre gondolva megszületett fejemben az újabb legenda. A DAC-stadion egykori főtribünjéről szintén úgy tartották, hogy a régi időkben a lebontott nagy zsinagóga köveiből épült.
Egykor majd arról nosztalgiázunk, hogy annak a jövendőbeli épületnek meg az öreg sportcsarnok adta a „lelkét”.
A régi sportcsarnokot a nyolcvanas évek közepén adták át rendeltetésének, vagyis emberi léptékkel mérve még csak középkorú sem volt, és minden bizonnyal nem ilyen életet szántak neki. 1990 környékén még teljes fényében pompázott, alig pár éves volt csupán az első kézilabdaedzéseim idején.
Sokáig szolgálta a nagyérdeműt, de még ennél is tovább állt üresen. Hogy történhetett ez meg? Végül már nyűg lett mindenkinek:
– lehetne a helyén parkoló, vagy valami egyéb hasznos dolog;
– esetleg épülhetne ugyanott egy nagyobb sportcsarnok, még annál is nagyobb, ami már felépült kicsit odébb, de mára ugyancsak szűkösen fér el benne a sportszerető közönség.
Az emberek pedig sorra találgattak…
Egyszer csak körbekerítették, ami nyilvánvalóvá tette, hogy bevégeztetett a sorsa.
Annyi év gyötrelem után mégis sokan felkapták a fejüket ennek hallatán, ugyanis a tervek szerint lebontásra várt az egykor legendás objektum. A dunaszerdahelyi férfi kézilabda fellegvára, nagy koncertek és bulik helyszíne. Hogy mi lesz végül a helyén, talán senki sem tudja pontosan, csak a Jóisten. Legalábbis azt pusmogják, hogy Neki valószínűleg fontos szerep jut még ott a közeljövőben. Egyszer már írtam a csarnokról, és abban a jegyzetben a csodaszép emlékek okán megszemélyesítve „Őt” a város legismertebb hajléktalanjának neveztem.
Most, mikor „végre” elbontották, lebontották rozzant falait… szóval biztos vagyok benne, hogy sokan immár úgy tekintenek Rá, mint egy vén aggastyánra, akinek ezer baja volt, és akinek megváltást jelentett a halál: nem szenved tovább.
És mint anno a DAC-stadion bontását, ezt is sokan végignéztük, naponta, tégláról téglára tűnt el a szemünk elől.
Ezzel az írással egyben búcsúzni jöttem Tőled kedves csarnokom, sok ember nevében, akikkel időről időre – vagy éppen naponta, igyekezve megörökíteni a bontás minden mozzanatát az utókornak – megálltunk egy percre a markológépek munkáját kémlelve. Közben pedig diskuráltunk, arról is, hogy:
– hol egykor vár állott, most kőhalom
Egykor vár állott, most kőhalom,
Harap a gép, dől a fal, nincs oltalom.
Hol fenyőgyanta-ragacs fiatal karomon,
Kézimeccs helyett mostanra siralom!
A húsz éves tehetetlenséget vádolom,
Vakok és süketek közt a szánalom!Mert hol vár állott, mára csak kőhalom!
Koravén pársoros lelátó tőled is búcsúzom,
Szemfedeled a DJ-k dalával takarom,
Teremfocid egyszerű rím-papírba csavarom,
Éden bár, töltsd ki minden konyakom!
Csak az enyészet maradt, s most kaparom
Mélabús emlékeim közt porlepte bánatom.Búcsúzom: nyugodj békében, öreg sportcsarnokom!
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM:
Így bontják a régi sportcsarnok épületét – Szabó Péter Pál fotói
