A történet részben egy utazás térben és időben, ami szinte folytonos vonalként kíséri végig sokunk életét, így az én életemet is. Így jutunk el végül a jelenbe, s ezzel együtt a kijózanító valóságba. A már-már fájdalmas valóságba, amikor lokálpatriótaként kénytelenek vagyunk belátni, hogy az elveinket követni sokszor egyenlő a pokolba vezető úttal. Az pedig tetszik vagy nem, mindenkor jószándékkal van kikövezve. Szóval kezdődött a születésem környékén, amikor is nyugodjék édesapám Magyarországról szerzett be pólyákat az ő egyszem fiának. Nyilván a történet leginkább meghatározó tényezője az anyanyelvünk és a nemzetiségünk: Magyarok vagyunk a Felvidéken, erős érzelmi kapocsban az Anyaországgal!
– Láttad a „Pozsony 1-en” a tegnapi híradót? – kérdezte egy ismerősöm a minap, ámbár kérdezhette volna akár negyven évvel ezelőtt is, ugyanaz lett volna a válasz:
– Nem, nem láttam, nem nézek szlovák televíziót…
Számunkra ez ugyanolyan természetes dolog, minthogy magyar tanítási nyelvű általános iskolába írattak be annak idején szüleink. Mi már akkor átjártunk Magyarországra, amikor a határok nem voltak ennyire szabadok. Pecsétet nyomtak az útlevelünkbe, sőt vízum kellett a kiutazáshoz, amiben pontosan meg kellett határozni az utazás célját és idejét.
Sőt, hosszabb kint tartózkodás esetére a szállásadó (általában rokon) meghívólevelére is szükség volt. A visszaúton pedig minden esetben megkérdezték tőlünk:
– Van valami elvámolnivalója? – megvolt szabva ugyanis, mit hozhatunk be az országba és mindezt milyen értékben.
Anno egy évben legfeljebb három alkalommal „ugorhattunk” át Magyarba’.
Ezeket az információkat inkább csak a fiatalabb korosztály kedvéért összegeztem, a korombéliek még nyilván élénken emlékeznek rá. Nagyapám rendszeresen Magyarországról hozatta a cigarettáját, az mellett, hogy azt a fajtát kedvelte, nyilván anyagilag sem járt rosszul a bizniszen. Általánosságban is kijelenthető, hogy mindenkor megérte átjárni Magyarországra, mégha az utazás célzata nem is elsősorban a vásárlás volt. Én például már gyerekként beértem pár képeslappal, gyönyörű idők voltak, imádtam az utcák „illatát”, vagyis a kétütemű gépjárművek keltette benzingőzt. Városnézés, vásárlás, szórakozás – holott imádom a szülővárosom, kifejezetten ragaszkodom a Csallóközhöz.
Gondolom, sokan vagyunk ezzel így, viszont be kell néha látnunk, hogy otthon a lehetőségek tárháza, hogy is mondjam: kissé szűkös. És minden tekintetben az.
A világjárvány idején elhangzott szlogen: ha majd vége lesz, vásároljunk otthon, üdüljünk otthon – ezzel is támogatva a hazai gazdaságot – csak egy idea maradt. Bizonyára emlékeznek még tavaly a karácsonyi időszakra is, amikor odaát szabadabban mozoghattunk, mint otthon, ami azt is eredményezte, hogy nem a szlovák államkasszát gyarapítottuk. Mire pedig véget ért volna a járvány, jött az orosz-ukrán háború, s ezzel egyidejűleg a hatalmas árdrágulás a boltokban:
Áprilisban 11,8%-kal nőtt az átlagos árszint (vagyis az infláció) Szlovákiában az egy évvel korábbihoz képest – derül ki a Statisztikai Hivatal legfrissebb elemzéséből, amely szerint ekkora árvágtára 22 éve nem volt példa az országban. Az elemzők szerint látványos javulásra az elkövetkező hónapokban sem számíthatunk – részlet egy hivatalos közleményből.
Nemrég gondoltunk egyet a feleségemmel, és szállást foglaltunk két éjszakára Magyarországon, egy határ menti városban. Nem titok, hogy utóbbi két esztendőben nem sok helyre jutottunk el, de nem csak mi, úgy általában senki sem. Elsőre nyilvánvaló, hogy az árak sokkal barátságosabbak odaát, mint mifelénk, ám nem ez vezérelt minket. Egyébként is elég érzelmes és nosztalgikus hangulatban vártam az utazást, utoljára ugyanis még édesapámmal jártunk arra, vagy húsz évvel ezelőtt. Az agyam szépen elraktározta a „térképet”, ahol egyszer már megfordultam életemben, oda játszva eltalálok. Divatos kifejezés mostanában a „gazdasági turista”, mindaddig nem éreztem magam annak, míg meg nem álltunk egy kézműves hamburgerezőben:
– Két hamburgert kérek, egy nagy adag hasábburgonyát és valamilyen üdítőt…
Kártyával fizettem, a mobilalkalmazás azonnal értesített a vásárlásról: 7,77 euró. Uramisten, Szerdahelyen én ennyiért egy hamburgert sem eszek! Lelkiismeret-furdalásom támadt, pedig akkor még meg sem tankoltunk a hazaútra.
Otthon azután elgondolkodtam…
Bármennyire is szeretem a szülőföldem, a napi bevásárláson kívül nyáron valószínűleg csak kerékpározni fogunk a Csallóközben. Ugyan az idők változnak, és odaát szintén drágaság lett, viszont még mindig jobban „megéri”. Szóval lehetek én lokálpatrióta, ha a hó végén nem marad kenyér az asztalon. Csak az vigasztal, hogy nem Balira vagy a Seychelle-szigetekre húz a szívem (és a pénztárcám), na nem mintha azt valaha is megengedhetném magamnak…
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…
