Felrobbannak a színpadok, nyüzsögnek a gyerekek, a férfiak meg sörrel a kezükben sorakoznak vurslijegyért, majd az asszonynak édes jégkásáért, hogy megbocsájtsa a előző napi kimaradást.
Milyen különleges hangulata van a nyárnak. Főleg akkor, amikor két évig be voltunk zárva, most meg azt sem tudjuk, merre van az arra, elveszünk a programajánlók közt. Végül mire jutunk? Na, mire? Hát, sehova és semerre. Pontosan. Otthon maradunk, nézzük az ablakunk alatt elhaladó fiatalokat, akik zsebrepróval ropják, jó hangulatot varázsolnak az utcán, majd flegmán faképnél hagynak a lassan halkuló visszhangjukkal. Meg is nyugtathatjuk magunkat, attól, hogy otthon ülünk, még nem áll meg a világ, akármikor becsatlakozhatunk, be-csatlakozhatunk, be-csat-lakozhatunk. De vajon fogunk? Már elkezdődött a szomorú széttöredezettség és nagyon nehéz újra lendületbe jönni. Egyszerűen túl sokat töprengünk.
Helló nyár! Jó, hogy itt vagy és figyelsz. Éjjel, nappal. Kint is, bent is. Lehetetlen elszaladni előled – bármennyire akarnám is.
A Hozzád kellő ruhadarabok csökkenő számával fordított arányban növekszik a gátlásaim száma. Forr az agyam, nem akarok, nem tudok azon gondolkodni, hogy egy-egy mondatot hogy is mondjak végig. Nem csűröm, nem csavarom. Jóvanazúgy, és ma inkább a tépőzáras cipőmet húzom. Csak kimondom, csak kimondom a mondatom és pont. Egyszerűen tömören, ahogy a nyár is a képembe vágja a meleget, úgy vágom én is mások képébe a puszta, (majdnem) mezítelen valómat, ahogy esetlenül téblábolok a szavak és a ruhadarabok lecsupaszított egymegeggyében.
Most pedig megyek és élvezem, ahogy a nyári éjjelben az este és a hajnal kacéran összeér. Nagy ívben simítva meg a másikat, egy pillanatra puhán összesimulva, majd könnyeden suhanva tovább. A halványuló csillagok pedig újra egybemossák magukat a világosodó égbolttal. Párás a reggel, az este túl cifra volt egy könnyed ébredéshez.
Helló nyár! Azért jó, hogy maradsz még.
