Jó idő volt a hétvégén. Kiruccanhattunk. Mennyi boldog gyermek, mennyi mosoly, mennyi önfeledt kacaj! – gondoltuk.
De vajon tényleg ennyire élveztük? Úgy szeretnénk, hogy gyermekünknek jó legyen, hogy boldog élményekkel gazdagodjon. Így hát mi is beállunk a sorba kürtöskalácsért – hozzáteszem, amit még csak nem is a helyi nagyik sütöttek, hanem „idegen”, ki tudja, ki árusok -, és boldogan falatozunk belőle – mindannyian, együtt. Romantikus a közösködés, de amikor a gyereked akkora, hogy a gyomormérete meghaladta már egy avokádó nagyságát, akkor nem annyira menő. Sőt, kínos. Mert kínos beleenni a hatéves gyereked vattacukrába és beleinni az itókájába.
De mit tehetünk, ha Anya és Apa is kiélvezné a gyereknap nosztalgikus ízeit, a pénztárca viszont karcsú!?
Biztosan mi, szülők is, szívesen megennénk a helyi nyugdíjasok által sütött ízes palacsintákat és édes, sós réteseket. Meginnánk a bolti szörpöt is egy kis citromlével, édesítővel. Nem kellene a színes, az előre csomagolt, zacskós édesség, és a flakonos üdítő sem. De sajnos, ahogy látom, gondolkodás nélkül megvesszük az dobozos vattacukrokat és üdítőket, hiába az aranyár.
Miért van ez így vajon? Csak azért, mert nincs más lehetőség, vagy eleve ezt választanánk? Kérlek, képzeljük el egy pillanatra, hogy nincsenek csomagolt, dobozos, zacskós bizbaszok, ami épphogy emberi fogyasztásra alkalmas, hanem van például palacsinta és rétes, szendvicsek és helyi sült hurka, kolbász, savanyúság. Talán már a higiéniai követelmények is adottak ehhez. A pénztárcánkban is több maradna, vagy akár mindannyiunknak jutna egy-egy jó falat.
