FOTÓK: Elvato Elements
Amikor a múlt évben pont a születésnapomon szerződést kaptam az iskolától, ahol az idei tanévet töltöttem, már négyévnyi tanári gyakorlat állt a hátam mögött. Tény, nem pedagógusként csatlakoztam az iskolánk elég nagy tanári csapatához, hanem mint szakember, aki nevelési, megelőzési és pályaválasztási tanácsadóként félmunkaidőben veszi ki a részét a munkából. Nem volt elvárásom, elképzelésem sem nagyon. De a suliban tapasztaltakról azért csak szólnom kell! Mert higgyétek el, addig, amíg nem tapasztaljátok, nem tudhatjátok mit is jelent a mindennapi iskolai élet, annak minden gyűrődése, hullámzása és öröme.
Amit én láttam, azt a szülők sem nagyon tapasztalhatják, mert a mai kor iskolája (szerencsés esetben) más, összetettebb feladatokat lát el, mint mondjuk az én fiatal éveimben, sőt, mint az elmúlt évtizeddel ezelőtt! Elsőként azon szakemberekről szólnék, akik sok esetben szinte láthatatlanok: ők a pedagógiai asszisztensek.
Mikor szeptemberben megismerkedtem azokkal a hölgyekkel, akik ugyanúgy pedagógiát tanultak, szakosok, akik vállalták, hogy sajátos igényű gyermekeknek segítenek, tudtam, ők nagyon kell, hogy szeressék ezt a hivatást, különben nem tudnák ezt a munkát csinálni. Néha, vagy gyakran, de minden gyermekkel akadnak gondok, türelem és alázat kell egy megakadás oldásához, de a sajátos igényű tanulók esetében nem csupán ritka alkalmak ezek, hanem mindennaposak.
Elmesélek egy történetet. Amikor ősszel az egyik asszisztens hiányzott, megkértek, helyettesítsem őt az egyik kisfiú mellett. Csak annyi volt a dolgom, hogy mellette üljek a tanítási órán és igyekezzek őt a tanító nénije irányítása mellett a feladatnál tartani. Első alkalommal három tanítási órán át kellett őt segítenem, de valahogy a diákunk jobban érdeklődött a szekrény tetején lévő színes lapok iránt, mint a tőle elvárt feladatok iránt. Mivel tanítási óra van, minden szó, mozdulat kiváltja az osztálytársak figyelmét, kimondottan nehéz volt pantomim tehetség nélkül elérni, hogy a diákunk összpontosítson. Először igyekeztem laza lenni, aztán következetes, aztán csak örültem, hogy bármilyen határt képes tartani és épp fizikailag épségben kijutottam.
Egyértelműen nem boldogultam túl jól. Egyszerűen azért, mert annak a gyereknek másra, máshogy volt szüksége, s ez naponta változott, attól függően épp mennyire rugalmas, akaratos, kitartó, dühös. Ezen kívül még kétszer jártam nála. Esküszöm, rettegtem az alkalmaktól, pedig nem vagyok egy félős ember, de egyszerűen éreztem a kiszámíthatatlanság minden terhét. S félre ne értsenek! Nem a gyerekkel van, volt vagy lesz gondom, hanem önmagam határaival, s azzal, hogy mit is jelent, hogyan is zajlik, mennyire igényes a sajátságos igényű gyerekekkel az iskolai munka.
A munkatársnőnk, aki naponta óvja ezt a gyereket, vezeti, segíti az oktatását, aki ott marad a szünetben, hogy ne kerüljön súlyos konfliktusokba, aki a szülővel estig oldja a leckéket, mert azok pedig egyébként értelmi intelligenciájában átlagosnak mondható gyerekükkel este tudtak tanulni, annyira erős nő, hogy csak csodálni tudom érte. Mint mindegyik, akik ezt a munkakört naponta végzik.
Ha az ember a saját gyerekeit imádva sokszor elveszíti a türelmét, vagy érzi azt, hogy feladná, mert nincs sikerélmény, nem tudja mit, miért és hogyan kellene jól csinálnia, el tudjuk képzelni egy iskolában a pedagógiai asszisztensek miként éreznek?! Én is csak pár tapasztalat mellett, gondolhatom. Óriási teljesítmény.
Ők azok a személyek, akik helyettesítésre vannak kiírva (hol itt, hol ott), akik vécére kísérnek, öltöztetnek, pakolnak a gyerek helyett, cipelnek, akikhez ritkán jut el az évvégi ajándék, ők „csak” vigyáznak a gyerekre, ők csak ügyelnek, ők csak az étkezdében állnak, várva épp ki mit oldana a segítségükkel. Folyamatosan rugalmasnak kell lenniük, türelmesnek és nyitottnak.
Épp emiatt, ezen írás egyik apropója, hogy lássuk meg, az iskola hány alkalmazottja biztosítja rengeteg diák jobb, kényelmesebb feltételét, hogy az oktatói és nevelői munka nekik is biztosítva legyen, az ő igényeikre szabottan.
