Fotó: Ugróczky István
Az iskolarendszer és én nem mindig értünk egyet. Tök jó, hogy járhatunk iskolába, mindig is hálás leszek Mária Teréziának, hiszen tényleg hatalmas dolog az, hogy mindenki számára elérhető a suli. Bár jobban belegondolva, ha 16 gyereket szültem volna, mint ő, akkor valószínűleg én is bevezettem volna valami ilyesmit…
Az van, hogy ennyi idő után sajnos nem változott valami sokat. Érdemes lenne megemlíteni a finneket, de kár lenne hasonlítani a rendszereinket. Ugye nektek is a Fényév távolság c. dal ugrott be?!
A filmekben gyakran szokott lenni olyan drámai pillanat, amikor valaki erélyesen kijelenti, hogy FELMONDOK! Na én ezt eljátszottam kis harmadikosként édesanyám elé állva. Untam és úgy éreztem, hogy ez hülyeség, pedig akkor még elég lényeges dolgokat tanultunk. Az egyik délután közöltem anyukámmal, hogy én holnaptól nem szándékozom iskolába menni, mert nekem ennyi tudás pont elég és én itt befejezem. Elég gyorsan kezdett kifehéredni, még mindig előttem van a riadt arca, mert nem értette, hogy mi bajom van. Már nem emlékszem, hogy mivel lettem megmotiválva, de kitartóan folytattam tanulmányaimat.
Pár évvel később megint jött a gondolat, de akkor már picit átfogalmaztam a dolgot. Megtudtam, hogy 16 éves koromig vagyok iskolaköteles, tehát a szlogenem röviden az lett, hogy amíg kötelező, addig megyek. Ez idő alatt édesanyám a terveim hallatán még egyszer kifehéredett. Valami csoda folytán nem ért véget itt a sztorim, merthogy elkerültem gimibe. Az oda vezető utam kegyetlenül kavicsos volt, merthogy akartam én idegenforgalomra menni, de pincér-szakácsnak is, sőt, úgy voltam vele, ha egész finom palacsintát sütök, akkor miért ne mehetnék cukrásznak?! Amikor az utolsó pillanatban le kellett ellenőrizni, hogy ki és milyen sulit diktált be, jött a csavar. A Kodály Zoltán alapiskola örök fiatal tanító nénije közölte velem, hogy nekem gimiben van a helyem, merthogy én okos vagyok, csak néha jól leplezem. Elég jó érvekkel meggyőzött, végül a magángimi tanulója lettem.
Picit megváltozott a hozzáállásom, hiszen már elmúltam 16 éves és NEM VOLTAM ISKOLAKÖTELES. Ebből az következett, hogy már én tettem szívességet a tanároknak, amiért egyáltalán iskolába jártam…
Imádtam a gimit, mindig jó volt a hangulat, de nem mindig szerettem készülni az órákra. Annak érdekében, nehogy túl sok időm legyen tanulni, elkezdtem brigádozni heti 2 alkalommal suli mellett. Picit magasabb ambícióim lettek, mert már nem akartam még csak gondolatban sem otthagyni a sulit, viszont néhány húzós, megcsesződős dolgozat, felelés előtt, amikor azt sem tudtam, hogy mivel kezdjem a tanulást, előjött az olaszos temperamentumom.
Szemtelenül fiatal és dühös hölgyként jött a jól megszokott: ,,Na majd ha én leszek az oktatásügyi miniszter, akkor…..’’.
Itt egy ideig mindig eltartott, amíg felsoroltam világmegváltó reformjaimat, megint édesanyám volt a szerencsés, akinek ezt végig kellett, hogy hallgassa. Mindenesetre eljutottam a végső negyedikig és nagyon készültem az érettségire. Elterveztem, hogy szlovákból és töriből az összes tételhez megtanulok egy viccet, ami a témához kapcsolódik és frappáns humorommal megnyerem a kedves bizottságot, majd hipp-hopp eltelik az idő a hangos nevetgéléssel. Végül se’ érettségim, se’ szalagavatóm. Annak ellenére, hogy voltak emberek, akiktől megkaptuk, hogy ingyen érettségi, „lemaradtak egy rettenetesen fontos eseményről” , mintha 4 évig lábat lógatott volna mindenki…
Az van, hogy a körülményekhez képest Gröhling úr teljesen helyénvaló döntést hozott. Az idei érettségire inkább nem térnék ki, amúgy is a diákoknak kellett ÁTÍRNI A DÁTUMOT, hiszen egy olyan írásbeli érettségit írtak, ami járvány + online oktatás előtt és után is ugyanannyira felhasználható. De legalább a sok fontos teendő mellett jutott idő a félévi szünet eltörlésére is. Elgondolkodtató, hogy milyen *fontos és hasznos* döntésre is jut idő… Félreértés ne essék, nem azt az egy napot sajnálom, hiszen szünetből jut nekünk akármennyi, de ténlyeg nincs ennél fontosabb dolog, amivel az oktatás kapcsán foglalkozni kéne??? A sok felesleges információt a diákok fejébe bele kell tömni, amire ráadásul nem elég 5 nap, mert még ugye a hétvégén is fel kell készülni a következő hétre, viszont lehet, hogy egy olyan egyszerű kérdésre nem tudnak válaszolni, hogy mi az empátia és miért kell az nekünk?
Rengeteg mennyiségű anyagot meg lehet tanulni az iskolában, ami nagyon hasznos lehet például az egyetemen, DE egy nagyon fontos dolgot kevesen tudatosítanak. Az életben a fontos dolgok nem az iskolában kezdődnek. Itt az idő random reformokat gyártani és egy kicsit filózni azon, hogy milyen most és milyen lehetne az iskola.
Kedves tanárok, kedves diákok, készüljetek mert jövök, és életbevágó kérdésekkel foglak titeket ostromolni!
