FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Nem a Csallóköz szülöttje, de ízig-vérig dunaszerdahelyinek vallja magát. Annak idején – édesapja révén (is) – a DAC-stadionban nőtt fel, miközben a korosztályos csapatoktól kezdve egészen felnőtt koráig a sárga-kék klub hálóját őrizte. Mai vendégünk ifj. Olejník Jozef, aki nem mellesleg 2008 előtt az akkor csupán maroknyi B-közép egyik állandó tagja volt.
Szia Dodi, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Gyerekkorodtól kezdve ismerlek, tudom, hogy nem Dunaszerdahelyen születtél, és lényegében itt, köztünk tanultál meg magyarul is.
Eperjesen születtem, az öcsém már Pozsonyban – apu akkor még a Ligetfalu játékosa volt. Nagyjából hároméves lehettem, amikor Dunaszerdahelyre szerződött. Ideköltöztünk, szinte a stadionban nőttem fel a Kašpar testvérekkel együtt. Az Észak II. lakótelepen laktunk, a szüleim bár nem értették a nyelvet, viszont lent a gyerekek között ennyi idős korban törvényszerű, hogy megtanulsz magyarul. Mind édesanyám, mind édesapám oldaláról futballcsaládból származom: egyik nagyapám Eperjesen, még a Föderális liga idején az 1. ligában focizott, a másik Pöstyénben kapuskodott, ahogy a nagybátyám is. Apu a DAC hátvédje volt az 1. – majd a 2. ligában, aztán pedig edző lett.
Emlékszem, elég kemény volt akkor a csapat hátvédsora, fater mellett Németh Kriszti, Csölle Pepó, a kapuban meg Jirko Kobr. Végül is ez volt a DAC, ha lehet úgy mondani DNS-e, míg Világi úr át nem vette a klubot. Minden csapat tartott tőlünk, még Radványi Miki idején is kemény, férfias focit játszottunk. Emlékszem, amikor Miki idejött focizni a Miavával vagy a Pohronie-val, hogy mondtak az emberek:
– Milyen durva, favágó stílusban játszanak! – bizony elfelejtették, hogy mi annak idején még azoknál is „favágóbbak” voltunk.
Vlado Zlacký, Buka Pali… ők is kemény, de jó és határozott játékosok voltak. Persze a foci állandóan változik, amikor visszatértek a hazaiak: Straka Gabi, Szabó Ottó – őket még az apu csapattársaiként ismertem – és Horváth Béci, kiegészítve pár légióssal, Marin Ljubičić, Dario Krišto… igaz, már nem olyan durva stílusban, de keményen és szívvel játszott a csapat.
De mondhat bárki bármit Szarka Ákosra is, ő szintén minden meccsen a pályán hagyta a szívét. Mondok még valamit, és ez nem pletyka, ott voltam köztük az öltözőben. Megkérdezhetsz akárkit, Rolo Černákot, Szépe Janit…, annak ellenére, hogy Ákos nem volt tőlünk sokkal idősebb, nagyon sokat köszönhetünk neki, segített, egyéniség volt.
Elmondhatom, hogy mi annak idején igaz barátok voltunk a kabinban, Erik Ujlaky, Maťo Polaček, Pali Penksa, Marin Ljubičić… A légiósok pedig anno már-már hazaiaknak számítottak, nézd meg a mostaniakat, sokkal több pénzért mire képesek, hogy viszonyulnak akár a szurkolókhoz is? Persze, nem szeretném én itt a játékunkat minősíteni, mert nincs meg az edzői képesítésem hozzá, de nézd meg akár az Antal-éra alatt, amikor pénz se volt, a csapat kerete pedig olyan volt amilyen, mégis jöttek az eredmények. De mondhatnám a Világi-korszak elejét is… Most meg kapsz egy „négyest” a Szeredtől – arról pedig, hogy akkor milyen körülmények uralkodtak az infrastruktúra területén, még nem is beszéltem. Mi még faluhelyen, Dercsikán is edzettünk, vagy ami jött éppen…
Kimaradt, mikor és hogy kezdtél el focizni. Aztán emlékszem arra az U19-re, akik osztályozót játszottak, és abban reménykedett mindenki, hogy majd közülük páran bekerülnek a nagycsapatba is…
A szabadidőközpontban, a Lépes Gyuri bácsi-féle CVČ-ben kezdtem el focizni. Aztán a DAC diákcsapataiban, az U15-tel felkerültünk az első ligába Bénes Lacussal, meg Iván Alexszel, de sajnos az a keret szétszéledt. Volt, aki Győrbe ment, én Nagyszombatba, majd az iskola miatt Pöstyénbe, aztán pedig Máriatölgyesre. 2-3 év kimaradt az életemből, ami a szerdahelyi focit illeti. Épp csak, amit az apu mesélt, a pénzügyekről is inkább csak hallomásból értesültem, hogy hány hónapig nem kaptak fizetést a játékosok, és megesett, hogy puszta kiflit ettek, mégis feljutottak a ligába.
Világi úr átvette a DAC-ot, és összeraktak egy erős U19-et, aminek a tagja lettem: Szépe Jani, Mészáros Bandi, Nagy Peti – szuper parti voltunk, kezve az edzőkkel, Németh Krisztivel. Mindenképpen fel kellett kerülnünk a ligába, de nagyon erős volt a második liga is, hisz’ emlékszel, többször voltatok szurkolni nekünk Várkonyon. Aztán jött Vágbesztercén az a bizonyos U19-es osztályozó a Rózsahegy csapatával. Nem volt egyszerű mérkőzés, Kružliak – aki most a DAC csapatkapitánya – is ott focizott akkor, abban a rózsahegyi „dorasztban”.
De jobbak voltunk, és sokan eljöttetek szurkolni nekünk, így felejthetetlen élmény maradt: győztünk 2:0-ra, feljutottunk az 1. ligába. Látod, abban az időben a nézőket is jobban érdekelték a DAC ifjúsági csapatai, pedig Várkony messzebb van, mint most az Akadémia. Ez talán annak tudható be, hogy már az ifik szintjén főleg idegenek játszanak a csapatokban, a mi időnkben talán csak egy srác volt Pozsonyból, a többiek innét a környékről.
Hogy miért nem tudott közülünk senki gyökeret verni a nagycsapatban? Nem tudom, Nagy Peti játszott pár meccset Németh Kriszti alatt, Mészáros Bandi is kapott pár meccset… Nem tudom, mert vegyük például Szépe Janit, aki azon az osztályozón is bebizonyította, hogy jobb védő, mint Kružliak. Vagy most Malý Matúš mitől volt rosszabb, mint egy Muhamedbegovic? Domonkos Kristóf miért játszik 1. ligát Rózsahegyen? – és még sorolhatnám. Valószínűleg ez a klub koncepciójával is összefügghet. A név számít vagy a játékosok értéke? – nézd meg a Zsolnát, ott nem félnek zöldfülűeket bedobni a mélyvízbe. Működni kéne, de mégsem működik, bár tegyem hozzá, a Zsolna sosem indul neki a bajnokságnak úgy, hogy bajnok szeretne lenni.
Specifikus ez a dunaszerdahelyi környezet, mert nagyon sok jó játékos megfordult már nálunk, idő kell – vagyis idő kéne – összeszokni. Elengedhetetlen, hogy legyenek rangidősek is a keretben, akik „rendet tartanak” az öltözőben, akik figyelnek azokra a fiatal tehetségekre. Említettem Szarka Ákost a mi időnkben, most egy ilyen karakter hiányzik a csapatból. Kik lehetnének ilyenek? Davis, Kalmár, vagy volt a Vida Kristopher? – aki amúgy egy nagyon rendes srác, a Rossi idején együtt edzettünk, az A és a B csapat.
Ugyanakkor Dunaszerdahely nagyon specifikus környezet szurkolói szempontból is. Megesett, hogy az emberek sátrat vertek a stadion előtt, hogy tudjanak meccsre jönni, legutóbb pedig a Slovan ellen sem volt teltház, talán még „félház” sem.
Emlékszem, volt idő, amikor a szurkolók még az edzésekre is kijártak buzdítani a csapatot: 2014-ben a Nyitra elleni meccs előtt volt pirotechnika, énekelték a rigmusokat. A téli időszakban, felkészülési meccseken a stadion mögött tömve volt szurkolókkal a műfüves pálya környéke. Értem én, hogy a biztonság is szempont, de riválisok vagyunk és nem ellenségek. Az emberek kimennek a meccsre, oda-vissza leordítják az ellenfél szurkolóinak a fejét, hétköznap meg egy cégben dolgozik a slovanista a nagyszombatival meg a szerdahelyivel. Ott egyszeriben barátok lesznek, így van ez rendjén.
Az nincs rendjén, amikor a hazai szurkoló nem jut be a stadionba, mert eladják magyarországi táboroknak a rengeteg belépőjegyet. Megtörtént eset, és tudom, hogy ezzel most nem leszek népszerű, de hol voltak ezek a magyarországi szurkolók a Föderális liga idején, vagy most, amikor nem annyira sikeres a csapat? Oké, a covid szintén közbeszólt, na de akkor is, hol voltak a Partizan ellen például? Én is járok szerte Európában focimeccsekre, de csak mint néző, a hangulat miatt, és nem azért, hogy gondot okozzak az ottani embereknek. Nekünk nem tett jót, hogy annyi magyarországi tábor – a kemény mag és ez alatt nem az egyszerű nézőre gondolok – megfordult nálunk, akik itt prezentálták a nézeteiket.
Talán, ha ez nincs, nem következik be az a bizonyos 2008-as szurkolóverés sem – bár ehhez akkor a rendőrség abszolút helytelen fellépése is kellett. Miért nem járnak Sepsire, vagy Topolyára is, bár lehet, hogy járnak, de nem ekkora tömegben, mint ide Dunaszerdahelyre?!
Nyilván azt is érzik – de ugyanígy a hazai szurkolók is –, hogy valami nincs rendben a klub körül. 4. lett a DAC, a play off-ban kiharcolta a Konferencia Ligát – kicsit gyengébben sikerült a szezon, de semmi tragédia. Voltunk már lejjebb is és tömve volt a stadion…
Meg olyan is volt, amikor csak pár százan jártak a meccsekre, a B-közép pedig jó, ha húsz főből állt – te is köztük voltál. A karrieredre visszatérve: jött egy csúnya sérülés, ami után gyakorlatilag már nem tudtál visszatérni a kapuba.
Hát igen, a Kašpar testvérekkel, szegény nyugodjék Rudika, Uppas Balázs, Mirkó, Ľuboš, és ki ne hagyjam a Hulit, aki mifelénk szinte egy legenda, egyszer szobrot állítanak neki. Oké, már talán hatévesen is, de valóban ott álltam köztük, hacsak nem fociztam éppen, vagy nem voltam a kapu mögött labdaszedő. Apu volt hosszú ideig a DAC csapatkapitánya, és mi a tribünről szurkoltunk a srácokkal. Volt trombitánk, dobunk, még túrákat is szerveztünk idegenbeli meccsekre. Sellyén vagy ötvenen összejöttünk, akadtak kalandok. Esküszöm semmi bajom a magyarokkal, de akkor senkinek nem jutott volna eszébe „belénk rúgni” azért, mert magyarok a szurkolóink. Talán csak egy esetet kivéve, Puhóban…
Aztán jött a nagy foci-boom 2008-ban, azóta érezhető, amit említettem a szlovák–magyar viszonyról. Még egyszer hangsúlyoznám: ismerem a történelmet, és tisztában vagyok vele, hogy Dunaszerdahely mindig is egy magyar többségű környék volt. Itt nőttem fel, bár szlovák vagyok, de közel áll hozzám a magyar mentalitás. A politikának semmi keresnivalója a sportban, mondjuk azt is elismerem, hogy a mai világban ezt nem olyan egyszerű kivitelezni.
De oké, jöjjön a karrierem: elég sűrűn jöttek a sérülések is, általában mindig a saját korosztályom felett védtem egy évfolyammal. Már az U15-ben meg kellett hogy operáljanak, mennyi lehettem, talán 14 éves? Pár nappal a vágbesztercei U19-es osztályozó után a felnőttek között védtem, amikor egy egymás közti edzőmeccsen eltörött a lábam. A felépülésem után elkerültem Dunahidasra, majd vissza a Borbély Balázs által edzett DAC B-be, de ismét megsérültem. Ezt követően Rimaszombatban kötöttem ki, ahol a 2. ligában védtem. Nem volt rossz ott, Domik Attila – aki egykor szintén játszott a DAC-ban – volt az edző és marasztalt is, de financiális problémák adódtak, átszervezték a bajnokságot és kiesett a csapat.
Megint jött a DAC B, Braňo Fodrek volt az edző, minden fél évben álltam valamiért, miközben a térdemet is operálták. Ajánlatot kaptam a hodosiaktól, amit először visszautasítottam, majd végül kötélnek álltam. Ott védett az öcsém is, és megsérült az első számú kapusuk.
4. liga, Rosťo Prokop volt az edző, egy jó társaság – Adiaba, Belkovics Laci, Bognár Zoli, Trajcsik Patrik… minden egykor a DAC-ban fociztak.
Egy köpésre volt Szerdahelytől és szép pénzt ígértek. Négy fordulót végigvédtem, gólt sem kaptam, majd következett a Szlovák kupa a Pohronie ellen, ahol a 20. percben eltörtem a kezem. A meccs pikantériája, hogy a saját öcsém, Jaro állt be helyettem a kapuba, a Hodos pedig továbbjutott. Próbálkoztam, de ez a kéz már nem működik, nehéz szívvel ugyan, de be kellett látnom, hogy itt a vége. Maradtam Dunaszerdahelyen, ez az otthonom, és persze továbbra is figyelem a DAC-ot, főleg a kapusokat. Lényegében, ha itt élsz, esélyed sincs, hogy ne kövesd a focit, bemész a Jednotába és az elárusítónő kapásból felsorol neked öt játékost a csapatból…
Nehéz megszólalni, mert nem minden történet végződik happy end-del, ahogy részben a tiéd sem. Köszönöm szépen a beszélgetést, Dodi. Hajrá, DAC!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
