Vigasztalni kedves dolog, de csak akkor, ha azt jól csináljuk, mert bizony van, aki nagyon rosszul teszi ezt. Ők azok, akik nem is vigasztalnak, hanem inkább megmondják a tutit…
Az elismert magyarországi szakpszichológus, Bagdy Emőke beszélt a vigasztalásról egy előadásában. Bár semmi eget rengető újdonságot nem mondott, mégis rávilágított a valóságra, amibe sokszor bele sem gondolunk.
Aki vigasztalási szándékkal érkezik valakihez, az bármit is mond, jóindulattal teszi azt. Ennek ellenére mégis sokszor előfordul, hogy nem a megfelelő szavakat használjuk.
Legyen szó bármilyen veszteség okozta bánatról, vagy fájdalomról, sosem az a megoldás, ha megmondjuk, mit kellene tennie az illetőnek.
Igen, látjuk, hogy rosszul néz ki, látjuk, hogy magába zárkózik, nem eszik eleget, ennek ellenére ne azzal indítsuk a beszélgetésünket, hogy mindezt a szemére hányjuk! Ezekről a dolgokról neki is tudomása van, cseppet sincs szüksége arra, hogy még tőlünk is ezt hallja.
Ne akarjuk megmondani, hogy mit kellene tennie, mi lenne a helyes. A lényeg az, hogy ott legyünk az illető mellett. Az a fontos, hogy őszinte figyelemmel és törődéssel forduljunk felé. Megértésünket adjuk a tudtára, ne pedig azokat a dolgokat, amiket szerintünk rosszul csinál. Van, amikor szinte szavakra sincs szükség. Elég csupán a jelenlétünk, elég egy kézfogás, egy ölelés, egy kedves mosoly.
Bagdy Emőke arra is felhívta a figyelmet, hogy ne legyünk erőszakosak a másikkal szemben. Értette ezt arra, hogy
ha a vigasztalandó fél magától nem beszél a bánatáról, akkor ne erőltessük. Ne kíváncsiskodjunk, ne faggassuk őt! Hagyjuk, hogy akkor nyíljon meg, amikor számára az megfelelő.
Engedjük meg neki a hallgatást, s amikor majd elkezd beszélni, akkor teljes vállszélességgel álljunk mellette és hallgassuk meg, amit mond. Ne szóljunk közbe, ne ítélkezzünk, csak hallgassuk végig. Ha többször akarja elmondani ugyanazt, ne fojtsuk bele a szót, hiszen a lelke azáltal gyógyul, hogy kibeszéli magából a történteket, ha kell többször is…
