Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Zöld Tünde és Sófalvi Szilárd
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Riportsorozatunk legújabb része beillhetne akár a Magyar Népmesék egyik epizódjának is. Tartalmát tekintve egy csallóközi lány és egy székely fiú szerelméről szól, melynek szikragyújtásában a DAC-nak jutott a főszerep. Mai vendégeink Zöld Tünde és Sófalvi Szilárd – immár mindketten Dunaszerdahelyről, de ez nem volt mindig így…
Köszönöm, hogy elfogadtátok a felkérésünket. Mielőtt rátérnénk a DAC, talán mondhatom úgy, szikragyújtó szerepére, első körben arra lennék kíváncsi, ki hogyan emlékszik vissza a DAC-cal való első találkozásra?
Tünde: Dunaszerdahelyi születésű vagyok, bár közel laktunk a stadionhoz, gyerekkoromban nem érdekelt különösképpen a foci. Néha az ikertestvéremmel – aki történetesen fiú – elkísértük édesapánkat, de az, hogy magam is kimenjek a stadionba, talán csak 2015-2016 környékén jött. Apu Doborgazról származik, valamikor ő is focizott, és a DAC egykori kiváló kapusa, Majthényi Lóránt unokatestvére. Aztán megesett, hogy apu nem jött, így a barátnőimet kérdezgettem körbe, volna-e kedvük velem tartani focira. Meglett az új MOL Aréna, tulajdonképpen ekkor kezdtem el intenzívebben is járni a DAC-ra. Sok embert megismertem ott, végül 2018-ban a Szilárddal is a stadionban találkoztunk először.
Szeretem a focit is, tisztában vagyok vele például, mi az a les, de főleg maga a közeg az, ami megfogott. A stadion hangulata, az ottani közösség, és persze a sok ismerős:
a magyarországi barátaink, Varga Kálmánék Nagykanizsáról például – rajtuk keresztül ismerkedtem össze az erdélyi barátainkkal is. A foci mellett egyre inkább vonz a kézilabda is, általában a meccsek után ugyanazzal a társasággal átmegyünk a sportcsarnokba, ha egy napon van a két esemény. Kinti meccsekre nem járok – vagyis hát nem járunk Szilárddal –, viszont amennyiben időnk engedi, az otthoni találkozókon ott vagyunk…
Szilárd: Székelyudvarhelyen születtem, a város mellett egy kis faluban, Kobátfalván laktunk. Odahaza is jártam focimeccsekre, Sepsire, Udvarhelyre – főleg mikor bukaresti csapattal játszottak. Magam is szintén fociztam, Udvarhellyel a román 3. ligába jutottunk. Ott Székelyföldön szerintem jobban éreztetik veled, hogy te magyar vagy székely vagy. A mindennapi életben is, de meccseken a bíráskodás szintén sokkal részrehajlóbb, mint Szerdahelyen, ott ha nem vagy román, „nehezebben rúgsz labdába”. Nekem meg rettentően erős az igazságérzetem. A 2008-as szerdahelyi szurkolóverés híre hozzánk is eljutott, abban az időben már figyeltem a DAC-ot. Amikor a YouTube-ra felkerültek tartalmak, ha százszor nem néztem meg a Nélküledet, akkor egyszer sem. Azt mondtam magamban:
– Ide egyszer el kell jönni, élőben is átélni ezt a hangulatot.
Amikor nálunk felcsendül a magyar vagy a székely himnusz, annak is megvan a varázsa, de a dunaszerdahelyi Nélküled-érzést talán a mi Csíksomlyói Búcsúnkhoz tudnám a legjobban hasonlítani.
Egy probléma volt, tőlünk Szerdahely majd’ ezer kilométer… Aztán 2015-ben munkaügyben elkerültem Mosonmagyaróvárra. Azon a környéken, ahol születtem, gyönyörű minden és fantasztikusak az emberek, az utolsót is odaadnák neked. Munka is akad, viszont nincs úgy megfizetve, ráadásul elvitte az árvíz a házunkat, úgy képzeld el, ahogy itt ülök: egy szál pólóban maradtam. Szóval elkezdtem Mosonmagyaróváron dolgozni – és Levél községben, megye 2-ben focizni –, bár közelebb lett Szerdahely, de még mindig meg kellett valahogy oldanom az utazást oda-vissza, mert nincs jogosítványom. Aztán híre ment, hogy jön a Sepsi Szerdahelyre, na mondom, itt a legjobb alkalom, most vagy soha! Nem volt egyszerű fuvart szereznem, de azért csak sikerült, és életemben először élőben átélhettem a Nélküledet. Hatalmas élmény volt, találkoztunk Tündével, majd felvettük Facebookon a kapcsolatot egymással…
Idézzük fel a dátumot: 2018. november 16-án DAC–Sepsiszentgyörgy 1:3
Szilárd: Az a meccs a megismerkedésünkről is szólt, de akkor még nem sejtettük, hogy valami több is lehet mögötte. Ami még megtetszett, hogy mindenütt magyar és székely zászlók lengtek, így természetesnek vettem, hogy a következő alkalommal magammal hozzam a székely zászlót. Csak az a meccs már egy ligameccs volt, és a beléptetésnél szembesültem a szomorú valósággal. Azért bármi is van Romániában, nem kell eldugnod semmilyen zászlót a kapuban. Ha nem vigyázol rá, letépik a korlátról a románok, de nincs olyan, hogy hivatalosan be sem viheted.
A DAC–Sepsin vagy 5-6 ezren voltunk, majd a Trencsén ellen már 8 ezren, aztán jött a Slovan, ott már 12 ezren, már minden hétvégén jöttem focira is, meg persze, hogy Tündével találkozhassak. Kálmánék hoztak, rengeteg új barátot szereztem, meccs után nem siettünk vissza.
Jött velünk György Károly is, aki egyébként egy délvidéki srác. Amikor idegenben játszott a DAC, akkor is minden hétvégén Szerdahelyre utaztam vonattal, igaz Komáromon keresztül jó nagy kerülővel. A focizást közben hanyagolnom kellett, az igazolásom is lejárt. Valahogy sosem bántam, majd itt Kisudvarnokban – velük edzek jelenleg. Tavaly szeptemberig Mosonmagyaróváron laktam, azóta itt Szerdahelyen Tündével, sikerült munkát is találnom…
Tünde: Azon a meccsen megható pillanat volt, amikor a félidőben a szentgyörgyi szurkolók átjöttek a hazai B-középbe, majd együtt szurkoltunk. Ezek a barátságok azóta is megmaradtak, egy asztalnál ült Székelyföld, Délvidék és az Anyaország. Nem volt egyszerű Szilárdnak Szerdahelyre költözni, a munkához elintézni a papírokat, lévén külföldi állampolgár – sok mindent oldani kellett az idegenrendészeten. A covid alatt hasonló okokból 8 hónapig nem találkozhattunk, határzár, oltások, plusz legalább átmeneti lakhellyel kellett volna, hogy rendelkezzen. Lelkileg nehéz időszakok vannak mögöttünk, 8 hónapig csak telefonon tarthattuk a kapcsolatot, de valamiért a sors minket egymásnak teremtett, immár jegyben járunk, és mindezt tulajdonképpen a DAC-nak köszönhetjük.
Hát igen, a ti esetetekben felesleges lenne az a kérdés, hogy mit adott nektek a dunaszerdahelyi foci, mit köszönhettek a DAC-nak?!
Tünde: Természetesen elsősorban egymást, viszont élményeket és barátokat is. De, ha már DAC: ami engem illet, nehéz felzárkóznom ahhoz, hogy folyton új arcok vannak, mindig is megvoltak a kedvenceim, Kálmár Zsolti például, aki már hosszú ideje sérült. Blackman, Davis még a régi felállásból, az a Ljubičić-féle csapat volt egykor a favorit nálam. Szinte félévenként edzőt cserélünk, szétesett a B-közép, illetve hol van szurkolás, hol nincs – új logó, nem új logó – ezek a dolgok a szurkolót kicsit kizökkentik. Ahhoz a Slovan elleni 12 ezres hangulathoz kéne visszatérnünk, amikor mindenki ott volt, és senki sem mutogatott a másikra. Mindig ugyanazzal a kezdő tizeneggyel, állandó edzővel és jó focival. Hyballát nagyon bírtam. Igaz, hogy csak 2016-tól járok rendszeresen, de azért különbséget tudok tenni az akkori foci, meg a mostani foci között.
Szilárd: A kérdésedre válaszolva, persze, ha nincs a DAC, talán sosem ismerem meg Tündét, és sosem élem meg a Nélküled alatti csodálatos perceket, amikor csak az számít, hogy magyarul, szívből énekelsz, és nem bírsz vele sosem betelni. Emlékszem, amikor 2019-ben mentünk az első Slovan-meccsre, hajnali fél háromkor kimentünk jegyért, hogy bejussunk. Már tizenöten álltak előttünk, és a kassza csak kilenckor nyitott.
Tünde: Koromsötétben, nagyon hideg volt, azt hittem, ott fagyunk össze. De még ebben a helyzetben is sikerült új barátságokat kötni. Terveztük, hogy veszünk bérletet, aztán jött a covid, mi mindenáron a D-szektorba szerettünk volna menni, de azt nem nyitották meg. Szilárd ő igazi szurkoló, ment volna a B-be, én nem vagyok az az ugrálós, sörrel nyakon öntelek típus. Na így született meg a kompromisszum, vagyis a C4, ahová az apu is jár velünk. Mi ott is kiabálunk és tapsolunk, a többiek meg csak ülnek.
Szilárd: Amit sosem fogok tudni felfogni, hogy mikor idejön 300 nagyszombati, és biztos, hogy csúnyákat is kiabálnak, na de leszurkolják a mi ötezres létszámunkat. 90 percből 90 percig nyomják. Én jártam Sepsire, és ugyanígy jött 300 bukaresti dinamós, de azoknak esélyük sem volt túlkiabálni minket. Én is fociztam, bár játékosa válogatja, de ha hallom a sajátjaimat, hogy hajrá, akkor odateszem magam. A szív néha nincs a helyén, eladunk olyan játékosokat, akik értenék is mit énekelünk, Almási, Malý… reménykedtem, hogy legalább egy valaki bekerül a kezdőbe az akadémiáról.
Jedlička is mit letett az asztalra – az egyik kedvencem volt –, és annyit sem érdemelt, hogy legalább a csapatképre felkerüljön, ha már a mi játékosunk volt? Persze nem mondhatok semmit, mert a köszönöm az jár Világi úrnak ezekért a gyönyörű létesítményekért.
Én, amikor először megláttam élőben a stadiont, azt mondtam, hogy még egy ilyen nincs a környéken! De ha már egyszer megvan, akkor kéne kezdeni vele valamit, és jelenleg szerintem nem jó felé haladunk. Hyballa alatt a kondival sem volt gond, Laura meghajtotta a srácokat, aztán bírták végig, na az jó csapat volt! A kommunikáció sem a legjobb, persze nem mondom, hogy naponta számoljanak be mindenről, viszont ha én például ráírok a Sepsi tulajdonosára, Diószegi Lacira, hogy:
– Figyelj már Lacikám, igaz, hogy ezt és ezt a játékost szeretnéd leigazolni? – 10 percen belül válaszol.
Ő éppen olyan szurkoló volt, mint te vagy én. Péksége volt, megálmodott valamit, és véghez is vitte, közben pedig sosem felejtette el, honnan indult és kik a barátai.
Tünde: Persze történjen bármi, mi nem gondolkozunk sosem azon, hogy megyünk-e a DAC-ra? – legfeljebb, ha valamelyikünk dolgozik. Egyébként a lányomnál is kialakult már egyfajta kötődés, ugyanis a DAC Store-ban brigádozik.
Szilárd: Végignézheted százszor vagy ezerszer is a Nélküledet a YouTube-on – mindig mondom az otthoniaknak – oké, megfog, meghatódsz rajta, na de élőben, amikor végig libabőrös vagy, azt semmi más nem adja vissza neked.
„Mint az ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág!” – ezt a riportot, ha hallani nem is, de olvasni biztosan fogják páran. Köszönöm szépen a beszélgetést nektek, hajrá DAC, hajrá magyarok! Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
