Mióta Ádáz velünk él, gyakrabban járok a rétre. Ádáz egy mudi, és mint ilyen, hatalmas a mozgásigénye. Hetente 2-3 alkalommal teszünk egy nagy kerülőt a falu határában. Amíg én sétálok, ő fel-le rohangál, szimatol, lepkét kerget vagy nagyokat szökdel a derékig érő fűben. Legtöbbször frizbit is viszünk magunkkal. Ezúttal azonban a fényképezőgépemet vittem, Ádáz legnagyobb meglepetésére. Nem állítom, hogy a masinának jobban örült, mint a frizbinek, de hamar felismerte, hogy amikor a gazdi leguggol és belenéz a fura izébe, akkor pózolni kell. Most már csak azt kell megértetnem vele, hogy nem kell mindig a póz, de ezt majd legközelebb.
