Nem mindegy, hogy együtt vagyunk-e, vagy egymással. Hányan mondhatjuk el vajon, akik párkapcsolatban élünk, hogy együtt élünk valakivel? De úgy igazán. Nemcsak egymással, egy légtérben, egy levegőt szívva, egy lakásban élve.
Megválaszolni nem fogom a kérdést, persze. Csak szeretnék rávilágítani arra a különbségre, amit ez a bizonyos két szó jelent.
Egymással élni más, mint együtt élni. Viccelődhetnék úgy, hogy egy s mással, hogy én eggyel, te meg mással. De ez nem is vicc. Valós tény. Én ezzel foglalkozom, Te azzal. Én ezt csinálom, Te pedig azt. Máskor, máshogy, másképp. Nem együtt. Együtt lenni más. Mert ott valóban együtt vagy a másikkal egy időben, egyszerre, egy helyen, egyforma dologgal foglalkozva.
Például, amikor én beszélgetek a másikkal, akkor ő nem a plafont, vagy a telefonját, vagy a képernyőt vagy az akármit bámulja, hanem ő is beszélget velem, reflektál a feltevéseimre, reagál a reakcióimra, érvel, súlyoz, meggyőz, végighallgat, töpreng. Ott van velem, együtt.
Vagy amikor elmegyünk sétálni, biciklizni, amikor elutazunk, akkor figyel rám. Emberi tényező vagyok, épp ahogy ő, nemcsak egy ráaggatott tárgy, akinek a léte csak nyűg és felesleges teher, akinek a szava nem számít, nem tényező, nem számottevő, már-már nem is létező lény.
Együtt egyek vagyunk. Te én vagyok, Én pedig te. Még akkor is, ha külön vagyunk. Ilyenkor az énünk kissé megszakad, helyet hagyva benne a másiknak, abban a különös, esetlen repedésben. A japánok Kincugi-nak hívják az arany sérülések művészetét, amikor aranyat felhasználva hoznak helyre egy összetört kerámiát. Így vagyunk az énnel is. Összetörtünk már akárhányszor, megszakadt az énünk szerkezete, de Te vagy az, aki aranyként összeforrasztottál és még nemesebbé tettél. Így, együtt, arannyal vértezve állunk össze. Te bennem és én Benned vagyunk mi egyek.
