Nyár van, a kirándulások ideje, roskadásig pakolt bőröndök sorakoznak a bejárati ajtó előtt. Jaj, csak valami otthon ne maradjon! Vajon ennyi póló biztos elég lesz? A fogkefét se felejtsd el! – semmi új a nap alatt. Gázt elzártam, ablakot becsuktam? – ugye, ismerős? Hát igen, ilyentájt szinte mindannyian elutazunk a családdal egy kis kikapcsolódásra vágyva, kipihenni a mindennapok fáradalmait, felfedezni az ismeretlent. Persze megtörténhet, hogy elnyűttebben érkezünk haza, mint ahogy nekivágtunk a kalandunknak, na de sebaj: mindenhol jó, de legjobb otthon!
Egyébként a Rapülők nevezetű zenekar ezt már anno nagy adag iróniával fűszerezve megénekelte:
– Hurrá! Hát nyaraltál! Hurrá! Jót buliztál! Egy kicsit kimerültél, ez látszik a szemeden, de kipihened majd a munkahelyeden.
Fogadjunk, hogy elkezdték dúdolni a dal refrénjét?! Engem hazaérkezéskor ezen felül elfog egy furcsa érzés is. Elég pár nap távollét az otthonomtól, és olyan, mintha ismeretlen helyre jönnék vissza. Pont, mint abban az álomban, ami a valóságot idézi nekünk, viszont egy-egy részlet valahogy nem passzol a megszokott képbe. Aztán persze seperc alatt elmúlik, ahogy az álomból szintén felébredünk:
Kinyitjuk a szemünket és körbenézünk a szobában – tényleg mindenhol jó, de legjobb otthon!
Másnap irány a munka, és mily’ nehéz az emberi lelket nyugalomra bírni, mert gondolatban máris a kirándulásról nosztalgiázok, miközben irigykedve bámulom a városunkba érkező turistákat. Mit ad Isten, a Pozsony felől érkező vonatról egy jókora csoport száll le, egyikük pedig felém közelít a peronon:
– Dobrý den, vagyis jó napot – köszönt rám jellegzetes hanglejtéssel, amiből azonnal leszűrtem, hogy honnét érkezett. Igen, kitalálták: Csehországból. Újságárus, meg bankautomata felől érdeklődik.
– Sajnos csak a városban talál, trafik régebben három is volt itt a közelben, bankautomata meg szemben a buszpályaudvarnál… – válaszolom némileg saját magam által is értetlenkedve.
Persze manapság már szinte mindenhol lehet kártyával is fizetni, ugyanakkor erre cáfol rá rögtön a sarki pékség, ahol valószínűleg pont emiatt jókora forgalomtól esnek el.
Gyerekkorom óta foglalkoztat a gondolat, hogy milyen lehet egy turista szemével látni a szülővárosom?
Vajon mit jelenthet egy idelátogatónak Dunaszerdahely? Megszállni valamelyik hotelben, sétálni a korzón, megnézni a város nevezetességeit. Talán beteges képzelődés, talán nem, hisz’ egy kirándulás alkalmával főként a pozitív dolgokat vonzzuk be, a szépet, a jót. A helyieknek már mindennapos az, ami nekünk az újdonság erejével hat, és ez fordítva valószínűleg ugyanúgy igaz lehet. Ez a cseh turista is csak legyintett egyet, és beletörődve, mosollyal az arcán nyugtázta:
– Na jó, akkor a városban. Lerakodunk a szálláson, délután pedig majd szétnézünk. Szép hely ez a Dunaszerdahely, láttam róla képeket az interneten, az ismerőseink is folyton áradoznak róla. Maga idevalósi? – szegezte felém újabb kérdését az őszes, nagyjából 65 év körüli cseh úriember. Mondja már meg nekem legyen szíves, hol lehet finom sört inni? – folytatja imigyen.
– Igen, itt születtem… – és persze sörözőt is tudtam ajánlani, olyat is, ahová amúgy alapból nem járok.
Nyilván az árak miatt is… s ekkor eszembe jutott, hogy bizony a nyaralás alatt mi szintén összenéztünk az apóssal, mert a jóízűen elfogyasztott sör árán otthon vagy hármat ihatnánk!
Akkor viszont csak mosolyogtunk rajta, pont ahogy ez a cseh turista az én nemleges válaszomon. Szóval ez lenne a különbség egy „bennszülött” és a turista között? Az a lazaság, amivel képesek vagyunk elfogadni a számunkra egyébként idegesítő dolgokat és helyzeteket. Ennek egyetlen ellenszere a lokálpatriotizmus, ami viszont egy átutazóból hiányzik. Ugyan miért is érezné sajátjának azt, ami neki valahol messzi vidéken az ő „Szerdahelye”?!
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…
