A cikk megjelent a Klikk Out 2022/08. számbában.
Fotó: Rawpixel.com
Egyetlen nap, ami a tébolyba kergethet bárkit – ez volt a Joker alaptétele A gyilkos tréfa c. kultikus, Alan Moore által írt Batman-képregényben. És egyetlen mondat, ami romba döntheti a szimpátiát bárki iránt – ilyet pedig a Sidney Lumet-klasszikus Kánikulai délután bankrablóinak egyikétől hallhattunk (spoiler volna elárulni, tessék megnézni!). Jó is volna, ha az utóbbi, illetve előttünk álló, a covid-háború-infláció triásza által sújtott évek csupán egy ilyen hosszúra nyúlt őrült, kánikulai nap volnának alkonyat előtt. Mert akkor már látnánk a végét, de nem látjuk, csak folyamatosan devalválódunk. Nincsen (már) nekem vágyam semmi – ahogy Mundruczó Kornél üzente szemledíjas első filmjével, 2000-ben, a főhőse által maga köré teremtett káosz ködén keresztül. Szevasz, nihil!
Ahelyett, hogy alulról építkeznénk, alulról bontunk. A politikát felhozzuk az alagsorból a földszintre, és itt öltjük magunkra szűk gúnyáját. Biztonságban érezzük magunkat benne, mert azt a látszatot kelti, hogy saját szerencsétlenségünkben bárkit lehet bűnbaknak tekinteni. Bárki lehet hibás, aki más és nem mi vagyunk. Jokernek, bankrablónak és ostoba, hazug káoszteremtőnek nézünk mindenkit. Ebben ráadásul vélt cimborákra lelünk. Csakhogy végül nem marad más. A politika nem hagy más kiutat. Olyan, mint a méreginjekció. Onnan csak egy irány van.
Raklapnyi címkeköteget használunk el naponta, ragasztgatjuk másokra, hogy balos vagy jobbos, libsi vagy náci, komcsi, zsidó, cigány, tót, migráns, narkós, buzi. Saját, felsőbbrendűnek vélt értékrendünk trónjáról ítélkezünk egy műjogarral, célzatosan használt, önmagukban értéktelen szavakkal. Felhőkbe sűrítjük magunkat, meg amazokat, és egymásra villámlunk. Hogy üssön agyon a hugyos sün, ugyebár!
Súlyos politikai jelmondatokkal aggatjuk tele a redőnyt, míg az le nem megy teljesen, és marad odabent a sötétség. Az életünket semennyire se befolyásoló lózungok paradox módon elpusztítják az életünket. A nagybetűset. Ahol önálló gondolatokra és spontán cselekedetekre volna szükség.
Ehelyett marad minden hiábavalósága és a sebek nyalogatása. Amikor látjuk és hagyjuk, hogy a mögöttünk érkező előtt becsapódjon a lépcsőházajtó. Vagy amikor morgunk a bácsira, aki a pénztárnál, a sor elején kutat a krajcárjai után, mikor fizetnie kell. Vagy a zebra előtt a gyalogosra, amiért nem indul el a bizonytalanba, és nullára kell lassítanunk! A kockázatok és mellékhatások korát éljük, de a gyógyszerészt tartjuk hülyének.
Csak legyen már vége ennek a napnak! Az utolsó oltsa le a villanyt… aztán az első majd húzza fel azt a rohadt redőnyt!
