A cikk megjelent a Klikk Out 2022/08. számában.
Ha egy beszélgetés során elhangzik a „beöntés” szó, akkor… Na jó, viszonylag kevés beszélgetésem volt, amelyben ez elhangzott, legalábbis nem sokra emlékszem, hiszen eléggé kényes a téma. A lényeg viszont az, hogy ennek hallatán a legtöbben korántsem valami kellemes élményt képzelünk el, illetve kevéssé örömteli emlékekre asszociálunk. Az orvoslás történetében viszont ettől függetlenül jelentős szerepet játszott a procedúra már jóformán a kezdetektől, és bizonyos esetekben, például különböző beavatkozások előtt a páciensek még ma is keresztül kell menjenek rajta. De olyanok is akadnak, akik szerint az egészségünk megőrzése szempontjából egyenesen kulcsfontosságú, hogy rendszeresen tisztítsuk ekképp a beleinket, különben betegségek garmadája támadhat meg bennünket, illetve a másik oldalról, egy csomó nyavalyát meggyógyít, ha ekképp megszabadulunk a beleink tartalmától…
Ha valamilyen terápia gyökereiről értekezünk, persze mindig valahogy az ókori görögöknél kötünk ki.
Hippokratész és Galen például meg voltak győződve arról, hogy a beleinkben felhalmozódott széklettől gyakorta nem tudunk kellőképp megszabadulni, és ebből a pangásnak indult salakanyagból mérgek szabadulnak fel, amelyek aláássák az egészségünket. A megoldás? Minél hamarabb meg kell szabadulni a beleink tartalmától, még mielőtt az megbetegíthetne minket, ebben pedig a különféle hashajtók, na meg persze a beöntések lehetnek segítségünkre. Az autointoxikáció ezen elmélete aztán szép hosszú karriert futott be a későbbiekben is, és a megoldási javaslatok még csak nem is voltak földrajzhoz kötöttek.
Az ember hátsó fele nem volt biztonságban az egyiptomi, hindu, kínai, de sumér orvosoktól sem.
A 19. században még mindig nagyon népszerű volt ez az elképzelés, és úgy gondolták, még a tudományos magyarázatát is megtalálták ennek a jelenségnek: a beleken belül rothadásnak indult fehérjék lettek a hunyók. Egy egész iparág épült ki az elmélet köré, különböző hashajtókat, gyomormasszázsokat kínáltak jó pénzért az érdeklődőknek, valamint különböző spéci beöntéseket is lehetett igényelni, amelyeknél a kínálatban az uncsi víz mellett méz, bor, sör, dohánylé, de akár vizelet is befigyelt.
Az egyik legsikeresebb vállalkozó Charles A. Tyrell volt, akinek az általa „Vízesésnek” keresztelt otthoni orvosi segédeszközből tetemes mennyiséget sikerült eladnia. Ez gyakorlatilag egy vizestömlő volt, melyből egy cső állt ki. Erre a csőre kellett ráügyeskednie magát a gyógyulni vágyónak, hogy a szerkezet az ő saját súlya jóvoltából felspriccelje a vizet, ezáltal megoldja a problémát. A reklámszöveg szerint a kolerától a reumáig mindent kikúrált a Vízesés. Bár, hogy az illemhelyet egy amúgy is sűrűn látogató kolerásnak, akiben semmi nem maradt meg, mi szüksége lett volna további széklethajtásra, az számomra talány.
Csak a huszadik század elején kérdőjelezték meg az autointoxikáció elméletét. Tudományos vizsgálatokkal cáfolták meg az alapjait, és az Arthur J. Cramp által indított kampány keretében felhívták az orvosi és laikus közösség figyelmét a béltisztító terápiák potenciális veszélyeire. Ennek hatására ez a fajta terápia ki is ment a divatból.
De persze csak addig, amíg a hagyományát néhány évtizeddel később újjá nem élesztették.
Nyugat-Európában, de lassacskán mifelénk is egyre feljebb ível a beöntéskúra csillaga, csak most már némileg divatosabb a neve: leginkább béltisztító terápia vagy kolon hidroterápia néven szokás rá hivatkozni. Ha az eljárást népszerűsítő oldalakat átböngésszük, megtudhatjuk többek közt, hogy a betegségek legalább 88 %-áért a vastagbelünk nem megfelelő működése a felelős, hogy „az immunrendszerünk több mint 70%-a a vastagbélben van” , vagy hogy akár 2-3 kilogrammnyi salakanyag is felhalmozódhat a szervezetünkben, amely aztán szép lassan, fokozatosan megmérgez minket. Sajnos a stressz és a helytelen táplálkozás kiiktatása sem garantálja azt, hogy ezektől a toxinoktól megszabadulunk, ehhez mindenképpen az általuk végzett terápiára van szükség. Különben hajlamosak leszünk fertőzéseket elkapni, autoimmun megbetegedéseket kockáztatunk, de még a daganatos megbetegedések réme is a fejünk fölött lebeg.
A kezelés persze önmagában nem túl kellemes – senki nem úgy képzeli a relaxációt, hogy egy ujjnyi vastag csövet vezetnek a végbelébe, azon keresztül vizet juttatnak belé, és alaposan átmossák ott alul. Ám a reklámszöveg szerint maga a látvány (mert a látvány is része a bulinak) is meggyőzi majd a beteget arról, hogy mi mindentől szabadult meg az eljárás során. De az igazi főnyeremény, hogy a kezelés után úgy fogjuk érezni, hogy többéves tehernek intettünk búcsút. Nem lesz többé depresszió sem fáradtság, és még a hiúságunkat is legyezgetik: laposabb lesz a hasunk, ami fürdőruhaszezon előtt tagadhatatlanul hasznos dolog lenne. Persze az egyszeri kezelés nem elég, minimálisan kezdetben kúraszerűen, több alkalommal érdemes elvégeztetni az eljárást, később pedig időnként állapotfenntartó kezelésekre kellene járnunk.
S hogy mely esetben lenne érdemes a hidroterápiát végző szakikhoz fordulnunk?
A listát elnézve gyakorlatilag nincs olyan harminc évesnél idősebb ember, akinek erre ne lenne szüksége. (Fiatalabb se sok.) Asztma, migrén, depresszió, fogszuvasodás, hajhullás, gombás fertőzések, pajzsmirigy-problémák, fáradékonyság, idegesség, székrekedés – megannyi gond, amit meg lehet szüntetni. Persze azért olyanok is vannak, akiknek sajnos nem ajánlott a hidroterápia: akut gyulladás, daganatok, bizonyos emésztőszervi bajok, terhesség vagy szoptatás időszaka alatt inkább ne próbálkozzon vele senki, de epilepszia vagy súlyosabb pszichés zavarok esetén sem kóser. Mindenki más bélflóráját azonban szívesen rendbe rakják, csak probiotikumot kell szedni utána, meg esetleg a hatás erősítése érdekében el lehet menni egy kis talpmasszázsra meg akupunktúrára is. Nálunk egy kezelés nagyjából ötven euróba fáj, Magyarországon némileg olcsóbb.
De még mielőtt fejvesztve rohannál kipróbálni, azért néhány dolgot nem árt tudnod.
Például azt, hogy az orvosok szerint, ha egészséges vagy, semmi szükség a belek ilyesfajta detoxikációjára, hiszen az magától megoldódik, és kiürül, aminek ki kell ürülnie. Persze ettől még sokan szenvednek székrekedéstől, vagy attól, hogy a bélflóra valamiért felborul. Viszont sajnos semmiféle tudományos bizonyíték nem áll rendelkezésünkre arra nézvést, hogy a bél hidroterápiája tényleg hasznos lenne, pláne, hogy annyi különféle panasznál hozna enyhülést, amennyi esetében ajánlják.
Arra viszont sajnos van bizonyíték, hogy az eljárásnak akár komoly veszélyei is lehetnek, jóllehet kifejezetten biztonságos terápiaként reklámozzák, vagy bagatellizálják a potenciális mellékhatásokat.
Pedig ezekből nincs is kevés. Jelentkezhetnek görcsök, felfúvódás, hasmenés, hányás, alhasi fájdalom vagy irritáció, súlyosabb esetben felléphet vesezavar, kiszáradás, felborulhat a szervezet ionháztartása, sérülhet a bélfal és fekélyek alakulhatnak ki, sőt, bélperforációra is van esély. Emellett a nem megfelelően tisztított berendezésektől akár bakteriális fertőzést is lehet kapni. Nem beszélve arról, hogy ugyan a bélflóra helyreállításával kecsegtet az eljárás, épphogy tönkreteheti azt. Mindezen veszélyek miatt Dr. Ujj Zsófia belgyógyász is arra figyelmeztet, hogy semmiképp se öndiagnosztizáljunk, és bármilyen beavatkozás előtt orvossal konzultáljunk. Komoly gasztrointesztinális panaszok, például fekélyek, vagy Crohn-betegség, valamint aranyérprobléma esetén pedig messziről kerüljük ezt a fajta kúrát.
Szóval ennek a fele sem piskóta.
Az van, hogy nem elég, hogy baromi bonyolult szerkezet az emberi testünk, mindemellett még sajnos elég vacak is, úgy értve, hogy sok minden el tud romlani benne.
Elég sok olyan teória született már, amely egyetlenegy okra vezeti vissza szinte az összes létező nyavalyát, de sajnos nem nagyon bírnak megegyezni abban, hogy melyik is ez az ok, és a megoldásaik is nagyon sokfélék.
Viszont ha bármelyik is fején találta volna a szöget, akkor jó eséllyel már neked sem fájna ott, meg a szomszédodnak sem amott, hiszen egy ilyen fantasztikus csodaterápiának nem létezik, hogy ne ment volna híre szerte a világon. Addig is csodavárás helyett, ha kell, én inkább megkérdezem a kezelőorvosomat meg a gyógyszerészemet.
