Fotó: Pixabay.com
Semmi íze annak, amit mondasz. Ha mindenképp meg kéne mondanom, hogy milyen zamatot érzek a számban a szavaid után, a szénné égetett csirkeszárnyak jutnak eszembe.
Az, amit egyszer bent felejtettünk a sütőben, mert Te azt mondtad, én meg azt, és úgy elment az idő a kibéküléssel, hogy még a világ is megszűnt arra a pár órácskára. De ha már megsütöttük, meg is kóstoltuk. Fanyar, sós, de inkább keserű volt. Ez maradt meg leginkább. Az égett illat mellett az íz, amitől még most is borzongok.
Keresem a szavakat, a hangokat, mely Rád emlékeztet, semmi más nem maradt meg az ízen kívül. A szomorú sós csókjaid és ez a kesernyés emlék elhomályosítják az édeseket, a hasznosakat, amiből a szakításunk után még hosszú hónapokig táplálkoztam. De elfogytak, ahogy egy kicsit elfogytam én is.
Most újra Téged hallgatlak és a szavak helyett megint csak ízeket értek. Főleg a keserűt és újra borzongat.
