FOTÓK: SZERZŐ (1), SZABÓ PÉTER PÁL
A RegioJet magán vasúttársaság csaknem egy évtizedes regnálása után 2020-ban kivonult a Pozsony–Dunaszerdahelyen–Komárom vasútvonalról. Ez év decemberétől a Szlovák Vasúttársaság (ZSSK) kapta meg ideiglenesen a jogot, hogy a ŽSR-131-es, a népnyelvben csak csallóközinek mondott vasútvonal személyforgalmát üzemeltesse. Az állami vasúttársaság ezt az osztrák ÖBB-vel karöltve igyekezett megoldani, melynek következtében Szerdahely környékén korábban ismeretlen vasúti járművek (mozdonyok, kocsik, vezérlőkocsik) is forgalomba kerültek.
Az ÖBB felségjelzésű mozdonyok és vasúti kocsik állományba helyezésével a „gépek” forgatását elhagyva ún. vezérlőkocsik is megjelentek. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a végállomásokon immár nem volt szükség a mozdony körbefuttatására, a visszafelé úton, a vezérlőkocsikból irányítva a mozdonyok tulajdonképpen tolják a vonatot a „cigánska štrekán” – ahogy gyakran emlegetik vasutas körökben a Pozsonyból Komáromig húzódó sínpárt. Nemsokára elmesélem ennek a kissé szokatlan elnevezésnek az eredetét, garantáltan szakállas történet lesz, még „Ferenc Jóska”, tehát az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből.
A Tátra alól átvezényelt 840-es „Delfin” becenevű motorvonat-széria szintén újdonságnak számított mifelénk, ugyanakkor ebben az epizódban csak az osztrák vonatkozású vasúti alkalmatosságokkal foglalkoznék.
Persze, akik gyakran megfordultak a pozsonyi főpályaudvaron – vagyis a „nagyállomáson” – azok számára nem volt újdonság sem az ún. hosszú Schlieren kocsi, sem a vörös színben pompázó, a Siemens vállalat által javarészt az ÖBB-nek gyártott diesel-elektromos, Herkules becenévre hallgató mozdony:
– Ismerős szerelvények, ilyenekkel utazok évek óta Pozsonyból Bécsbe – említette akkortájt az egyik ismerősöm.
– ÖBB-s Schlierenwagen? Olyan, mintha Ausztriában járnánk – mondta a másik.
Azóta eltelt közel két esztendő, talán már megszoktuk a hosszú, de a szlovák vasúti kocsiktól kissé alacsonyabb vagonok látványát.
Ugyanakkor ezidáig nem nagyon olvashattunk a járműcsaládról semmi konkrétumot, ezért úgy döntöttem, bemutatom őket „személyesen is” Önöknek – még mielőtt a cseh Leo Express át nem venné a stafétabotot a ZSSK-tól. Csak azt sajnálom, hogy keveset járok a természetbe, így nincs olyan fotóm, melyen a vörös mozdony a megszabott vonatösszeállítás szerinti egy darab szlovák kocsival, plusz a két osztrák hosszú Schlieren vagonnal, a szerelvény végén pedig vezérlőkocsival elsuhan a repceföld mögött lenyugvó nap fényében. Persze szépnek látni egy vonatot, ehhez is megszállottság kell, mint például a horgászathoz. A halakat nem ismerem, a vonatokat viszont igen…
City Shuttle – vagyis városi vagy városközi ingajárat.
A hosszú Schlieren kocsik (korábban létezett rövidebb verziójuk is) az ÖBB nyolcvanas években személyszállítás céljára épített vasúti kocsijai, melyek többségét Grazban szerelték össze. Becenevüket a svájci licensztulajdonos székhelyéül szolgáló Zürich melletti városkáról, Schlierenről kapták. A sorozatot eredetileg a távolsági forgalom céljaira szánták, majd a kilencvenes évek közepétől megkezdődött a nagyszabású átépítési programjuk. Ennek keretében a járműveket helyi és elővárosi viszonylatokra építették át, illetve jó pár darabot közülük vezérlőkocsivá alakítottak.
A hosszú Schlieren sorozat sokáig a bécsi elővárosi forgalom egyik alapjárművének számított, mígnem az osztrák főváros Pozsonnyal való kapcsolatát is ilyen ingajárat-jellegű vagonokkal oldották meg.
A legjelentősebb változás a kocsik küllemének megváltoztatása jelentette. Az új festés (pontosabban inkább fóliázás) egy középtájon meghúzott rézsútos vonallal elválasztott, fele részben szürke, fele részben piros vagont eredményezett. A forgalomba állított kocsik mindegyikén megjelenítették az ÖBB elővárosi szolgáltatásának márkanevét, vagyis a City Shuttle feliratot. Amikor hozzánk kerültek, a szolgáltató nem változtatott a vagonok külsőjén, így még napjainkban is ilyen osztrák elővárosi jellegű járművekben utazhatunk a szerdahelyi vasútállomásról Pozsony, illetve Komárom irányába – legalábbis egyelőre…
Adós maradtam még a „cigánska štreka” (magyar fordításban kb. cigány pálya) elnevezés eredetével kapcsolatban. Magyarázatként lássuk, mit írt a Komáromi Lapok 1896. novemberében, a Komárom–Dunaszerdahely helyiérdekű vasútvonal szakasz megnyitásának apropóján:
„… A komáromi küldöttség vonata háromnegyed tízre érkezett Dunaszerdahelyre… A városban a szépen földíszített indóház előtt egybegyűlt nagy közönség éljenzésekkel, cigányzenével fogadta a komáromiakat, kikhez a dunaszerdahelyi főszolgabíró intézett üdvözlő szavakat… Rövid negyedóra múlva a pozsonyi küldöttség vonata is berobogott Dunaszerdahelyre…”
Vagyis a cigányzene miatt hívják így, amivel az első napon a küldöttségeket fogadták, s ami, mint tudjuk, a magyar egyetemes művészet egyik hagyományos eleme. Magyarországon a cigányzenészek tudományosan igazolható története a Dunaszerdahely mellett, Nagyabonyban született Bihari Jánossal kezdődött. A 19. század elején a roma zenészek váltak a magyar nemzeti zene képviselőivé, sőt az 1848/49-es forradalom és szabadságharc számára a cigányzene már a magyar identitás és rebellisség egyik megnyilvánulása volt. Így jutottunk el tehát Dunaszerdahelyen a vonatoktól egészen a cigányzenéig. Köszönöm, hogy ezúttal is velem utaztak időben és térben, az esetleges késésekért pedig szíves elnézésüket kérem. A végére még egy rím is belefért…
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…
