Fotók: Szabó Péter Pál (2), szerző
Négy napig állt a bál, vagyis négy napig tartott Dunaszerdahelyen a Hagyományos Csallóközi Vásár jubileumi 40. évfolyama. Bevallom, nem emlékszem olyan esztendőre, amikor mindegyik napon kint lettem volna – helyesbítek, mindhárom napon, hiszen ezek az őszelőben megtartott kulturális-kulináris-szórakoztató és vásárfiás rendezvények eleddig három napra voltak kalibrálva. Most ez is összejött a családdal – nem nagy dicsőség, gondolhatják egyesek, biztosan jól fogyott a „zseton” is?! Hát nem, olcsó zoknit se vettem!
Esetleg a két év kihagyás hozadéka, hogy az ember ki volt éhezve a közösségi élményre? Talán, mert ez volt az ikergyermekeink első vására és az időjárás is kegyes volt hozzánk? – nem tudom a választ. Nyilván a hangulat miatt, egyszerűen jó volt, kellett és tényleg nem költekeztünk. Nem számoltam, de bőven belefértünk egy „százasba” és akkor még sokat is mondtam.
Biztosan lenne, aki megkérdezné, hogy:
– Akkor minek is mentünk ki valójában? Nézelődni, nyálat csorgatni, vagy az ingyen koncert miatt? – Visszakérdezhetek? Tudom nem illő kérdésre kérdéssel válaszolni, de:
Minek tetszett libamájat venni 50-60 euróért? Hogy aztán a közösségi oldalán mérgelődjön az árakon, vagy épp’ dicsekedhessen, mily’ jól megy a sora? Esetleg mert szereti, és úgy gondolta, ennyi belefér a családi költségvetésbe?
– Mennyibe kerül a libamáj? – tudakoltuk az egyik stand előtt, mire az eladónő szégyenkezve, halkan kinyögte, hogy:
– Hát 180 euró kilója.
– Akkor csak egy kis darabot, az íze miatt…
A gyerekeknek is jutott vásárfia (meg lánya), hintában is ültek, a cigánypecsenye szintén lecsusszant, rengeteg ismerőssel futottunk össze, távoli rokonokkal, és kizárólag a városi kisvonaton utaztunk.
Mit ad Isten, Vilmos barátom az új versemet is megdicsérte, gondolom sejti, hogy a költők – nem én, én csak firkálok ezt-azt néha – sem kizárólag a saját kínjukról írnak, hanem a társadalomnak állítanak tükröt a műveikben. Olykor pedig görbe tükröt:
Tartson ki a bor, a pálesz,
Fehér ing kell, választás lesz,
Menj majd el és ikszelj bátran,
De még mostan vásárláz van!
Lunaparkot széjjeltúrták,
Azt olvastad széjjelk*rták?
Ne gondoljál mindig rosszra!
Tócsnit se rakd az abroszra!
Körhinta és véres hurka,
Koleszterinszintre gyúrva!
A libamáj nagyon drága,
Lyukat vág a pénztárcádba!
Nosza gyere, iszunk egyet,
Az eső se’ szegje kedved,
Tölts hát nékem, ne légy morci,
Rím kell ide, meg sok murci!
Valahogy így, végre ismét vásárláz volt Dunaszerdahelyen, és csak a Jóisten a megmondhatója, mi lesz jövőre, mit hoz majd a holnap? Valóban elzárják a mikrohullámú sütőket előlünk a munkahelyeken meg a közintézményekben? Kitart-e a gáztartalék a fűtési szezon végéig? Lesz 41. felvonás is majd jövő szeptemberben? Feszültek az emberek, néha mosolyogni is elfelejtenek, nekünk viszont egy százas sem kellett a boldogságunkhoz a vásár idején.
Ezalatt a négy nap alatt újfent megmozdult a város, felbolydult méhkashoz hasonlított. Szép volt, jó volt, talán ennyi éppen elég volt?!
Számomra a legviccesebb sztori – azon kívül, hogy a Pataki Attila ezúttal a szó legszorosabb értelmében is a kör közepén állt –, hogy a sorozat előző epizódjában megjövendölt történetem megelevenedett: Az „elkóborolt” férj a hangosbemondón keresztül kerestette a feleségét. Persze, akkora tömegben nem csoda, brutális, mennyi nép volt a Kowalsky koncerten is. Kedves egészségünkre, ismét lesz mire visszaemlékeznünk télvíz idején! Önöknek szintén? – mert én azt állítom, hogy ez volt életem legszebb és legjobban megszervezett Csallóközi Vására. Persze, azt is megértem, ha valaki annak örül, hogy véget ért – nem vagyunk egyformák…
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…
