FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Az ismert Aradszky nóta szerint, nem csak a húszéveseké a világ – ennek az állításnak kitűnő példája rovatunk e heti riportalanya, a dunaszerdahelyi – pontosabban kistejedi – Csiba Júlia, vagyis Lulu néni is, akivel gazdag szurkolói múltjáról és jelenéről beszélgettünk.
Üdvözlöm kedves Lulu néni, köszönöm, hogy elfogadta a felkérésünket. Minden tiszteletem mellett bevallom engem – és gondolom nem csupán engem –, elsősorban az érdekelne, mit jelent egy nagymama, sőt dédnagymama korú hölgynek a DAC? Honnan ez a szinte fiatalokat is leköröző lendület és vonzalom?
Kezdjem azzal, hogy eléggé izgatott lettem, amikor megszólítottál, ugyanis nem számítottam rá, hogy érdemes vagyok erre a beszélgetésre. Vannak a lelátón nálamnál sokkal nagyobb drukkerek, de ha már így hozta a sors, akkor vágjunk bele. 1964-ben kezdeném a történetet, a DAC már akkor is nagy csapat volt, magyar gyerekek, szerdahelyiek. Az emlékezetem már nem a régi: Sárközi Pista, a „Bíbic”, Turek Árpi, Pogány Árpi, Takács Vili, Sekáč Józsi, Klempa Vince, a „Túró” – megvannak képen, szokom is nézegetni, nagyon jól fociztak. Páran még élnek ebből a korosztályból, sokak viszont már sajnos nincsenek köztünk.
Kifelejtettem Hodossy Árpit. Árpit különösen ismerem, mivel később őt és még két további DAC-játékost az a szövetkezet fizette, ahol én is dolgoztam. Sőt, van egy másik szenvedélyem a foci mellett, a horgászat – ezt is a férjemnek köszönhetem, még mindig megvan a felszerelésem. Árpi szintén nagy horgász volt, jártunk mindenfelé a férjemmel, én voltam a sofőr, és eleinte nagyon unatkoztam. Amit csalinak vitt kukoricát, azt én megettem, mire mondja a férjem:
– Ez többet nem fordulhat elő, mert kiváltjuk neked is az engedélyt. Horgászat közben is sokat sztorizgattunk a DAC-ról azokban az időkben.
Nyugodjék férjem borbély volt a Szolgáltatások Házában Szerdahelyen, sokan ismerték őt, Csiba Bélának hívták.
Az összes borbély nagy DAC-os volt, miről is beszélgethettek volna nyírás és borotválás közben a kuncsaftokkal? Vagy a nőkről vagy a fociról – más lehetőség nem volt.
Fiatal házasok voltunk, és nem tetszett, hogy a férjem folyton meccsre jár, még hétköznap is képes volt műszakot cserélni emiatt:
– Egyszer gyere ki velem, aztán többet nem fogod kérdezni, miért járok annyit focira – mondta a férjem. Hát kimentem…
Először a főtribünön ültünk, de ott nem tetszett nekem, mert mindenki nyakkendőben volt, recsegett-ropogott a lelátó, fából volt az egész. Mondom, még le fog szakadni.
– Kijövök veled legközelebb is – közöltem vele –, de én ide többet fel nem jövök! Nézd meg, amott lent mindenki kiabál, ezek itt meg csak ülnek, mint a moziban…
A tévében ilyenkor dobnak be reklámot a filmekben, hogy a néző izgatottan várhassa, mi lesz folytatás. Azt tippelem, hogy a férje végül engedett a kérésének.
Lementünk a sok nép közé, ott lehetett kiabálni, kiadtam a gőzt magamból – hát így szerettem meg a DAC-ot. Amíg építkeztünk, azok a hetvenes évek, akkor nem mindig tudtunk menni, csak ha esetleg olyan csapat jött, akikkel biztos jó meccset játszottunk. Aztán a nyolcvanas években újra minden találkozón kint voltunk.
Pecze mesterrel személyesen is találkoztam, ez megint egy jó sztori. A szembe szomszédunk volt a szövetkezet elnöke, Horváth Sanyi – hatalmas DAC-drukker volt. Telefonált nekem, hogy állítsak össze valami nagyon előkelő zöldségcsomagot a mesternek. Pecze Karcsit mindenki ismerte, istenítették őt, abban az időben a Majoros Gyuri-féle csapat volt a DAC aranycsapata. Emlékszem egy nagy mérkőzésre a cseh kupagyőztessel, a Spartával. Mi megnyertük a szlovák kupát, a csehszlovák kupa döntőjében pedig tizenegyesekkel győztünk.
Aztán jött ám a mester, de nem mutatkozott be:
– Csókolom, jöttem az áruért – mire én:
– Azonnal mester, örülök, hogy megismerhetem. Hogy van a csapat?
Sosem felejtem el, úgy felkapta a fejét, hogy ez az asszonyka megismerte őt. Jöttek a férjemék a ládával, addig el sem engedték, míg nem beszélhettek vele.
Ugye, időközben a férjem otthagyta a borbélyműhelyt, mert abból nem nagyon lehetett megélni, és a ČSAD érintésével végül szintén a szövetkezetben kötött ki. A foci és a horgászat mellett volt egy további szenvedélye, a galambok.
Dunaszerdahely Kistejed városrészben születtem, 73 évig ott éltem, két lányunk született. Az ún. „Kűveremben” építkeztünk, a férjemmel és az unokatestvéremmel jártunk focira. Összesen öten voltak, két lány, három fiú, a fiúk közül ketten már nem élnek, de Imi volt mind közül a legnagyobb drukker. Biztosan emlékszel rá, mérnökember volt, a stadionban, meccs közben halt meg, infarktust kapott. Alföldi Imrének hívták, velünk átellenben építkezett Kistejedben.
Rá mindig visszaemlékezek, mert nekem is magas volt a vérnyomásom, a férjem szintén nagy beteg volt. Mi van akkor, ha felmegyek a 15. sorba a stadionban, és én is úgy halok meg, ahogy az Imre? Aztán mikor már igazán nagy beteg lett a férjem, nem bírtam volna őt otthon hagyni egyedül, pedig mindig mondta:
– Menj csak nyugodtan, tudom, mennyire szereted a focit!
Kosár Sanyit beszélte rá, hogy vigyen ki magával, de mondtam neki, hogy ne haragudj, nem tudok kimenni, nem tudom otthon hagyni Bélát egyedül. Szóval ismét kimaradt jó pár év, 2019-ben pedig megözvegyültem…
Végül az új stadion adta az új impulzust, vagy…? Mert azt tudom Lulu néniről, hogy ismét rendeszeres meccsre járó, bérlete is van, és ha minden igaz, a B-középbe szól.
Felépült a gyönyörű új stadion, mindenről tudtam, mindenről beszámoltak nekem a barátok, ismerősök. Némethné Szigethy Kati például, aki szintén kistejedi és gyerekkorától DAC-szurkoló. Tudtam az arab tulajdonosról, arról is, hogy nem jártak a szurkolók, mert nem voltak olyanok a körülmények. Aztán 2014-ben Világi Oszkár átvette a klubot…
2019 tavaszán megözvegyültem, úgy éreztem, ki kell szabadulnom otthonról. Nem akartam begubózni, egyszer Alföldi Józsi elvitt magával horgászni is – neki a fia szintén nagy DAC-os. Végül az új szezon kezdete előtt elmentem a DAC Store-ba bérletet venni, Szilvia pedig megkérdezte, hogy hova:
– Ha lehetne, akkor a B-középbe – volt ott egy pasi, aki ezt meghallva közbevágott:
– Mit akar maga ott, ott ám ***** vannak! – a Szilvia majd megszakadt a nevetéstől – ott ám kiabálnak –, folytatta a pasi.
– Én is azt akarok, kiabálni, meg drukkolni – de ez a pasi lebeszélt róla, hogy nem való az nekem. Kiment, és még visszaszólt az ajtóból:
– Különben én is ott vagyok!
– A ***** között? – a Szilvia csitított le, hogy biztosan nem úgy gondolta.
Nem tudom, ki volt az a pasi, talán ott dolgozott a stadionban. Végül a C2-be vettem meg a bérletet, de rögtön az első meccsen meg is bántam:
mást sem csináltak ott az emberek, csak ültek meg szotyoláztak. Gólt rúgott a DAC, felpattantam a helyemről, a mellettem ülő embert véletlenül fejbevágtam. Mondom úristen, hova én jöttem, elnézést kértem tőle, viszont menten tudtam, hogy nekem ott nem lesz maradásom.
Szünetben átjött hozzám a Kati, látta rajtam, hogy sápadt vagyok:
– Gyere, átviszlek a B-be hozzám, de ott állni kell ám!
– Hálistennek, ki bír itt ülni?! – válaszoltam nagy örömmel.
A következő héten mentem vissza a Szilviához, hogy nem lehetne-e becserélni a bérletet, mert így meg úgy jártam. Tudja, oda a „sűrűjébe” mennék mégis, a ***** közé. Azóta ott vagyok, a Kati felkarolt, megáll értem meccs előtt, és kivisz a stadionba. Szeretem a kézilabdát is, szorítok a csajoknak. Szurkolunk, tapsolunk a B-középben, Boros Pista barátom minden meccsen agyonugrálja magát.
Mikor elköltöztem Kistejedből, a DAC-szurkoló barátaim – Boros Pista, Pásztor Gyula, Kosár Sanyi – segédkeztek a költözésben, összerakták a bútoraimat is, szóval a DAC az nem csak a fociról szól, a lelátón az emberek a focin kívül is mindennapos kapcsolatban vannak, barátságok születnek.
Meccsek után megbeszéljük a dolgokat, véleményezünk a Facebook-on. Minden szavamat vállalom, olyanhoz sosem szólnék hozzá, amit nem láttam a saját szememmel. Ha kint játszik a DAC, azt megnézem a tévében vagy interneten. Semmiről sem szeretnék lemaradni, nemsokára 75 éves leszek, de akkor is hajrá, DAC! Nemrég betegeskedtem, viszont azt mondtam Katinak, hogy legközelebb megyek:
– Most már, ha négykézláb is kell felmásznom a 15. sorba, akkor is megyek. Ha meg nem bírok felmászni, megállok ott, ahol éppen van hely!
Visszatérve az első mondataihoz, hogy miért szerettem volna éppen Önnel ezt az interjút? Hát ezért, szerintem sok fiatal példát vehetne ebből a szenvedélyből, ami Lulu néniben lakozik! Köszönöm a beszélgetést – hajrá, DAC!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
