Fotó: Pixabay.com
Bizonyára elgondolkodtunk már mindannyian azon, hogy miért van a másiknak ez és az, vagy miért viselkedik így az egyik, és a másik miért is nem, hogy is miért van ennyi különbözőség az emberekben. Szép a sokszínűség, ez bizonyos, gyönyörködhetünk a színes palettában. Miért van mégis hiányérzetünk? Miért fordul meg a fejünkben, hogy ezt talán máshogy is lehetne? Sokkal szeretetteljesebben, jobban odafigyelve, egymáshoz alkalmazkodva.
Dübörögve haladunk kitaposva életünk markáns nyomvonalát. Félünk megtenni a feleslegesnek tűnő irányváltoztatásokat, nehogy a végén bajba kerüljünk. Majd már nem félünk, mert elhittük, már nem hisszük, hogy úgy lenne helyes, mi nem alkalmazkodnunk, nem keressük az ésszerű utakat, mi csakis a sajátunkon járunk. Görcsösen tartjuk egyenesben a kormányt, mindegy, hogy milyenek az útviszonyok, nem tágítunk, akkor is egyenesen megyünk. Akkor is, ha dombság jön, akkor is, ha sziklás hegység, mi egyenesen megyünk, bármi is áll előttünk.
Vakok vagyunk a világra, a környezetre, nem látunk mást magunk boldogulásán kívül. Nem érdekelnek a dombságon, a hegységen élők és nem érdekel az sem, hogy a járművünk közben a nem megfelelő környezeti viszonyok miatt teljesen leamortizálódik. Nem, persze, hogy nem. Semmi gond, gondoljuk, majd megszereljük. Csak hajtunk, hajtunk, törtetünk tovább, dombra fel, dombról le, hegyre fel, hegyről le, lakóházakon, embereken keresztül, családokon át.
„Mindennek megvan a maga útja és módja” – szokták mondani. Mi akkor is keresztülvisszük az akaratunkat, bármi legyen. Nem törődve a körülményekkel, az elszenvedett károkkal, legkevésbé sem a természetiekkel, amit a nagy egyéni kalandban a környezetnek és egymásnak okoztunk.
