Az interjú megjelent a Klikk Out 2012/10. számában. Szerző: Lelkes Vince / Fotók: Šenkár Márió
Banyák István nyugalmazott prímás a magyar cigányzene hagyományainak ápolásáért, magas színvonalú műveléséért, valamint a fiatal roma tehetségek támogatásáért a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést vehette át a közelmúltban. A Dunaszerdahelyen élő, a település köztiszteletnek örvendő polgárával néhai kollégánk, Lelkes Vince a város egyik kávézójában beszélgetett életéről, munkásságáról.
Előfordulhat, hogy az interjú tartalmaz olyan részleteket, melyek már nem aktuálisak, de a beszélgetés hangulatának megőrzése céljából nem változtattunk rajta.
Mester, hol és hogyan telt az Ön gyermekkora?
Nagyabonyban születtem 1938. szeptember 11-én. Zenész családban. A nehéz idők ellenére sok örömben volt részem, de még több volt körülöttem a szegénység, az éhezés és a gyász. Nem csoda, hiszen a második világégés éveit éltük akkor itt a Csallóközben is. Iskolába járni a szülőfalumban kezdtem. Vašková tanítónő elé, aki szlovákul beszélt hozzánk kisdiákokhoz, mert a magyar tannyelvű oktatási intézmények működését annak idején nem engedélyezték Csehszlovákiában. Kilenc éves voltam, amikor aztán szüleimmel együtt Dunaszerdahelyre költöztünk.
A zene azonban gyógyírként hatott a família tagjaira…
Odahaza nálunk mindennapi „szükséglet” volt a muzsikaszó. Úgy szellemi, mint anyagi értelemben. Brácsás édesapám testvéreivel együtt alkotott egy zenekart. Sokat gyakoroltak a kistejedi Cigánypusztán. És mi, gyerekek szinte faltuk a zeneszót, „lestük el” tőlük a fogásokat, tanultuk be a dallamokat. A felnőtt banda tagjai ugyanis, ha új nótákat hallottak, azonnal begyakorolták azokat. És amikor a gramofonos készülékek hozzánk is eljutottak, még több betanulni valójuk akadt. Dunaszerdahely egész környékét „bemuzsikálták”. Hegyétén, Balázsfán, Csallóközkürtön, Pódafán, Albáron, de még Nagybodakon és Sülyben is kevés olyan lakodalom, farsangi mulatság, búcsúi bál, aratóünnepély volt, ahol nem ők szolgáltatták volna a talpalávalót. Úgy mondták, hogy komencióban muzsikáltak.
Banyák Istvánnal 2018/06. számunkban is megjelent egy interjú:
Legendák nőnek fel Dunaszerdahelyen
És az Ön első találkozásai a hangszerrel hogyan alakultak?
Anyai öregapám, Bertók János, művésznevén Csibi hagyott maga után egy csodaszép hegedűt. Meghagyta, hogy azé legyen, aki prímás lesz a családból. A varázseszköz nyolc darab törülközőbe „csomagolva” hevert a legnagyobb szekrény tetején, hogy ott senki ember avatatlan keze ne érhesse el. Apámék négyen voltak testvérek. Közülük egy fivér cimbalmos lett, a további három pedig asztalosnak tanult ki, bár alkalmilag ők is zenéltek. Hat-hét évesen kezdtem el nyúzni a csodahangszert, melyet nagyanyám először nekem mutatott meg. Végig ott állt mellettem, amikor gyakoroltam, nehogy baja essék a hangszernek. Máig pontosan emlékszem rá: sárga színű, kiváló hangú hegedű volt. De merthogy nagy volt a szegénység, Bertók Lajos nagybátyám, neves hangszerkészítő- és javító elvitte tőlünk, megreparálta és értékesítette. Ameriába került a jószág, a szívem majd meghasadt érte.
Zenészi pályafutásának kezdetei már egyértelműen Dunaszerdahelyhez kötik Önt.
Sok jó zenész élt és működött akkor a városban. Betörni a profik közé azonban nem volt egyszerű dolog. No nem szakmai szempontok miatt. Elsősorban azért, mert mindenki féltette a munkáját, családja megélhetését. Mi, rajkók már ismertük a kottát, gyorsabb léptékkel haladtunk a pályán, de nem mertünk, nem akartunk kibontakozni úgymond az elődeink kárára. Az első zenekaromban, 1954-től nyolcan muzsikáltunk. Mindnyájan szerdahelyiek voltunk: Csabi Gyula (hegedű), Sárközy Károly (klarinét), Karvai Gyula (klarinét), Sárközy Elemér (cimbalom), Malík János (brácsa), Sárközy István (bőgő), Bertók Ferenc (bőgő) és jómagam, a prímás. Sokáig játszottunk együtt. Bejártuk Gombaszöget, Losoncot, Zselízt, Ostravát, az ottani különböző fesztiválok zenekaraként. Még a prágai spartakiád kísérőprogramjában is felléptünk. Sajnos mára csupán ketten élünk a bandából, Malík Jani meg én.
Mesterének vagy példaképének kit tart?
Bertók Istvánt, művésznevén Csergót, aki a híres budapesti prímás, Magyar Imre másodhegedűseként működött. Hazatérése után mindent őtőle tanultam. Önzetlen volt, tiszta szívvel segített engem. Őt tartom egyébként az egyik legértékesebb egykori dunaszerdahelyi cigányzenésznek. Itt van eltemetve a városi temetőben. Házzátartozója már nincs neki, én gondozom a sírját. De más remek, a zenéhez szorosan kötődő emberekkel is összehozott a sors, közülük Ág Tibor, Strieženec Rudolf, Quittner János, Takács András, vagy a magyarországi Rábay Miklós nevét említhetem. A civilek közül pedig támogatómként szívesen emlékezek Gyurcsik Józsefre, az egykori Csemadok-, illetve városvezetőre, továbbá Nagy Tiborra, a Partizán vendéglő főnökére. Katonaéveim alatt a prágai és a pozsonyi honvéd művész együttesben muzsikáltam, ott is sok kiváló zenészemberrel ismerkedtem meg. Ugyanúgy a Csallóközi Népi Együttesben. Dunaszerdahelyen sok szép évet muzsikáltam együtt Farkas Károllyal (Félix) és Bertók Istvánnal (Agár) a Manczal-féle kertes étteremben és az Ötösben, ugyanúgy Hartmann Ferenccel is.
A XX. század dunaszerdahelyi zenészei közül – Ön szerint – ki érdemelné meg, hogy az utódok, vagy akár az egész város közössége méltó módon emlékezzen rá?
Mindenekelőtt a három Bertók fivér: Pityó, aki hegedűs és zeneszerző is volt, továbbá Gyula, a zongorista, ő Budapesten szerzett magának elismertséget, valamint a csellós Lajos, a pozsonyi rádió népi zenekarának tagja. Kiválóságnak számított még Bertók Tóni is, aki 86 évesen hunyt el, nem ismerte ugyan a kottát, de technikája remek volt, tónusa pedig mint a méz.
A kőkemény profi időszak milyen változásokat hozott az Ön szakmai életében?
Először csak „beugrósként” muzsikáltam Dobšinán és Rozsnyón, később teljeskörűen foglalkoztatott az országos ügynökség, a Slovkoncert. 1968-69-ben az egész zenekarommal hivatásos zenészek lettünk. Külföldre 1970. augusztus 1-jén jutottunk ki. Történetesen Finnországba kerültünk, ahol egy évig – havonta más és más városban – mulatókban, szállodákban, pazar helyeken, például a helsinki Hotel Budapestben szórakoztattuk a közönséget. Mindenütt nagy sikerünk volt. Rövid hazai turné után ismét Finnország és Svédország következett, ebből egy hónap hajón. Majd egy pöstyéni kiszállást követően Kelet-Németország, később Burgenland s végül Bécs, az ottani Hilton Szálló vált állomáshelyünkké. És ez így folytatódott nyugdíjba vonulásomig. Ausztriában a zenekarom tagjai a követlező muzsikusok voltak: ifjabb Banyák István, a fiam (zongora, cimbalom), Mezei János (bőgő), Sárközy Ernő (klarinét). A fiammal kettesben is dolgoztunk Bécsben.
Tudjuk, akik ismerjük Önt, hogy nyugdíjas évei sem telnek tétlenül…
Első kezdeményezésemként, 2003-ban megalapítottam a Dunaszerdahelyi Romamuzsikusok Társulását, 2005-ben a Bihari János Zenekart. Felvállalva az egykori zseniális cigányprímás és zeneszerző, Bihari János emlékét és szellemi hagyatékát 2004-ben szobrot avattunk fel híres elődünk tiszteletére Dunaszerdahelyen, és felkaroltuk az 1964-ben, Nagyabonyban indított, majd félbeszakadt Bihari Napok sorozatát.
Megtudhatnánk valamit a magánéletéről is…
Nagy szomorúság és veszteség ért bennünket 2011-ben, feleségem ötvenöt évnyi boldog házasság után örökre eltávozott körünkből. Két gyermekünk, Margit és István összesen öt unokával és hat dédunokával ajándékozott meg bennünket. Ők az én szemem fényei. Közülük néhányan – és az én testvéreim, Csabi Margit, Sárközy Éva és Banyák Sándor gyermekei közül is többen – a zenészpályát választották, és – véleményem szerint – még sokat fogunk hallani róluk.
