„Az egész csapat egy játékossá válik, ami igazán különleges érzés” – interjú Nagy Júliával

FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL

A bősi származású Nagy Júlia a futball szerelmese már gyermekkorától kezdődően, amit családi örökségként emleget. Kislányként felismerte, hogy mennyire szeret edzőcipőt húzni, levezetni a feszültséget a pályán. Júlia igazi csapatjátékos és inspiráló személyiség. Az eddigi életútja során megfordult már több hazai futballcsapatnál, mint focista és edző is. Az interjú során választékosan és összeszedetten mesélt az elmúlt évek sikereiről, a foci iránti hozzáállásáról és szeretetéről.

Mesélj egy kicsit a sportszeretetedről. Hogyan került a foci az életed középpontjába?

Mindig is sportszerető kisgyerek voltam. A focihoz úgy kerültem közelebb, hogy a családom egy igazi futballista család. Főleg a nagypapám, hiszen ő elég nagy név volt a csallóközi focivilágban. Ettől függetlenül, egyáltalán nem éreztem, hogy nyomás alatt lettem volna. Tulajdonképpen az unokatestvéreimmel kezdtem focizni, akikkel 9-10 éves koromig csak a hátsó kertben játszottunk. Majd az alapiskolai éveim alatt rádöbbentünk, mennyire különleges osztályunk van, mert a lány osztálytársnőim is szerettek focizni. Testnevelés órán mindig kierőszakoltuk, hogy focizhassunk, amit Kovács Zsolt tanító bácsi örömmel vett. Végül elértük, hogy megalakult egy lánycsapat, akikkel eljutottunk a járási, majd a kerületi bajnokságra is. Sikeresek voltunk!

szaunamaraton

Akkor már egészen korán a foci lett a választott sportágad, ami lányként kivételes. Hogyan alakultak a további éveid?

Az iskolai lelkesedésünk után itt Bősön volt egy kezdeményezés, amely által a Russell Kupa keretein belül eljutottunk Dunaszerdahelyre focizni. A torna végén egy edző odament az édesanyámhoz, és kiemelt, hogy van érzékem és tehetségem a futballhoz. Szerették volna, ha csatlakozom a csapatukhoz, Nagybodakon. Elmentünk a barátnőmmel megmérettetni magunkat, amely hihetetlen élmény volt számomra. Úgy éreztem ezáltal, hogy van, aki felkaroljon és foglalkozzon velünk. Nem volt szokványos 2012 táján, hogy női futballcsapattal valaki kiemelkedően törődött volna.

Egy év után megszűnt a diákcsapat, így 13 évesen csatlakoztam a felnőttekhez. Hatalmas kihívás volt ez számomra!

Egyáltalán nem akartam abbahagyni a futballt, így helyt kellett állnom az apró termetemmel a tőlem jóval idősebb és testesebb ellenfelekkel szemben. Megmosolyogtató lehet, hogy hátvédként az alkatom ellenére is képes voltam megbirkózni ezzel a kialakult helyzettel.

Mi volt az oka annak, hogy hátvéd vált belőled?

Az alapiskolán töltött évek során csapatban mindig hátul maradtam, mert szerettem beleállni az ellenfelekbe. Élveztem, ha letámadnak, mert jó érzés volt kidurrantani alóluk a labdát, vagy erősen beleütközni egész testtel az ellenfélbe, nyilvánvalóan mindezt szabályosan. Fogalmazhatunk úgy is, hogy ez az adrenalin és az agresszió levezetése volt. A mai napig feltölt energiával, mikor futnak felém a pályán, én pedig gyorsan kifutok eléjük és elcselezem a labdát. A hátvéd poszt különleges, mert az adrenalin mellett jóleső érzés, hogy ott vannak a csapattársaim, és ha el is rontok egy-egy pillanatot, ott vannak mögöttem.

Visszatérve a focista éveidhez, és annak alakulásához. Mi történt Nagybodak után?

Nagybodakon egy bizonyos idő elteltével alábbhagyott a lelkesedés, amellyel egyidejűleg alakult meg a dunaszerdahelyi a DAC-nál egy lány focicsapat. Pechem volt, mert nem volt a korosztályomnak megfelelő, így egy évet még maradtam Nagybodakon. Később csatlakoztam a DAC ifjúsági csapatához, az U19-hez.

Bő egy éven keresztül fociztam DAC színekben, majd kimentem egy évre Amerikába. Úgy érzem, a sportéletemnek ez egy igazán kiemelkedő időszaka volt, mert oda is futballozni mentem.

Amerikai focicsapatba tartozni hihetetlen nagy élmény lehetett számodra. Gondolom, még inkább megalapozta a sporthoz való hozzáállásod. Milyen élményekkel gazdagodtál?

Nagy szerencsém volt, mert nagyon jó csapatba kerültem, és ennek köszönhetően rengeteget fejlődtem. Amerikában teljesen más hozzáállás volt, és máshogy is edzettek bennünket. Minden áldott nap edzés volt, és rengeteg mérkőzésen vettünk részt. Úgy gondolom, technikailag sokat javultam, és kétségkívül megértettem, hogyan kell focizni. Ám ez időszakos volt, mert október végétől a kosárlabdában próbáltam ki magam. Nem igazán volt soha a kedvenc sportom, hiszen alacsony vagyok és nem tudtam ugyanúgy érvényesülni. Ennek ellenére igyekeztem hozzáadni az energiámat és a kitartásomat a csapat sikeréhez. A kosárlabda szezon után belekezdtem az atlétikába, ami nem állt tőlem sohasem távol.

Elmondhatjuk, hogy az ott töltött időt abszolút módon kimaxoltad?

Úgy érzem, hogy igen! Az ott töltött idő alatt sokat tanultam a családtól, ahol laktam, hiszen ők is hatalmas sportrajongók voltak. A legkiemelkedőbb élményem pedig az volt, hogy megmérettethettem magam a rúdugrásban is, ami nagyon megtetszett. Sajnálom, hogy ezt nem tudtam tovább folytatni itthon, hiszen Amerikában jó eredményeket sikerült elérnem.

Térjünk vissza az itthoni életedhez, Amerika után mi változott?

Mikor hazaérkeztem, újra a DAC-nál kötöttem ki, ahol két évig maradtam. Az U19-es csapatban játszottam, ahol a csapatkapitányunk lett az edző, Horváth Dóra. Hihetetlen inspiráló személyiség volt számomra, minden szavát ittam.

Majd Dóra meglátta bennem a fantáziát, és rákérdezett, hogy miért nem kezdek bele az edzői pályába. Mindig is próbáltam motiválni a csapattársaimat és racionálisan meglátni a dolgokat. Így később Dórával együtt edzőként tevékenykedtem az U15-nél. Nagyon szerettem ezt az időszakot, mert átadhattam a tudásomat.

Büszkén éltem át a lányok mindennapi fejlődését. Így az edzői affinitásomnak köszönhetően elvégeztem az edzői kurzust, majd Dóra távozása után az egyik csapattársammal, Natival lettünk az U15 edzői. Imádtam ennek az időszaknak minden pillanatát, attól eltekintve, hogy mindez egy türelmi játék is egyben, hiszen a fiatal lányoknak sokszor körbe-körbe kellett magyarázni a technikát. Próbáltunk olyan korosztályt felnevelni, akik otthagyják a pályán a szívüket. A jelenlegi időszakban pedig picit visszavonultam, de egyáltalán nem érzem úgy, hogy ez az edzői „pályafutásom” végét jelentené.

Ha jól tudom, a focit nem hagytad abba! Mesélj erről egy kicsit!

Az egyetem alatt Pozsonyban fociztam, konkrétan Petržalkán. Az edzések is kiemelkedőek és kemények voltak. Egy erős csapatról beszélünk, akik mellett sokat fejlődhettem. Majd később elkerültem a komáromi női felnőtt focicsapathoz. Az első próbaedzés után megkérdezték, hogy mikor igazolok át hozzájuk. A válasszal nem időztem sokáig, hiszen tetszett, hogy magyar közeg és csomó barátnőm színesíti a csapatot. Ez volt két éve, és azóta is a komáromi csapat hű játékosa vagyok!

Miért különleges számodra nőként a futball?

Elsősorban csapatjátékos vagyok, és szeretem, hogy nem vagyok teljesen magamra utalva, mert ott vannak a pályán a csapattársaim. Ha valaki elveszíti a labdát vagy hibát csinál, akkor együttesen igyekszünk fordítani a helyzeten. Mondhatnánk úgy is, hogy az egész csapat egy játékossá válik, ami igazán különleges érzés.

Úgy gondolom, hogy a csapatsportokban más a mentalitás, mert ebben sosem érzem úgy, hogy magam lennék. Mindig számíthat az ember a többiekre. Fontos, hogy a kritikát is megtanuljuk kezelni, hogy együtt igyekezzünk sikereket elérni.

Ez az egység, hogy tartozol valahová, ez annyira elmondhatatlanul jó érzés. A futballban tudom levezetni a mindennapi feszültséget, és minden pillanatát szórakozásként élem meg.

Iszom a szavaid! Utolsó gondolatként, mire tanít a focista élet és milyen érzés lányként megállni a helyedet ebben a sportágban?

Tudod, néha megállok edzés közben, és körülnézek, hogy lányként ott vagyok a pályán, a lábamon a focicipő, körülöttem kiabálnak a csapattársaim. Mindig azt érzem, hogy ez nagyon király dolog, mert nem mindenkinek adatik meg, hogy a futballban találjon otthonra. Az, hogy mire tanít a foci, nagyon sokrétű. Elsősorban felelősségtudatot kaptam ezzel, hogy nem csak magamért csinálok bizonyos dolgokat, mert mások maximálisan számítanak rám. Megtanultam szívós és kitartó lenni!

Gratulálok az eddigi sikereidhez, és remélem a jövőben mosolyogva olvasom majd, hogy elfogadtad valamelyik focicsapat felkérését!

 

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább