Tizennyolc évesen, 1983-ban a legendás Tip hetilapban például a France Football cikkeit fordította szlovák nyelvre, később huszonöt évig a Šport napilap egyik legjobb újságírója volt, gyakorlatilag 1984-től a DAC történetét követte, és a mai beszélgetésünkben így arról is beszél, hogy Weisz Misi bácsinak milyen viszonya volt az újságírókkal, ecseteli az újságírók bámulatos vitáit Pecze és Škorpil edzőkkel, megemlékezünk az Antal-éráról, és megtudjuk a kulisszatitkokat Világi úr első, Denník Športnak adott interjújáról, miután átvette a klubot, a végén pedig arról is szó esik, hogy miként boldogul mint a SFZ PR-részlegének a tagja. Nem csupán sztorikat hallunk, hanem érdekes véleményeket is a történtekről, érdemes megnézni a Peter Šurinnak készült interjút!
Az interjú megjelent a Klikkout 2022/októberi számában.
Fotók: Szabó Péter Pál
Kezdjük a beszélgetést az emlékezés témájával. Kérlek, mesélj arról az időszakról, amikor tizennyolc esztendősen megérkeztél a futballal és jégkoronggal foglalkozó, tapasztalt újságírók közé!
Sportoló múlttal rendelkeztem, mivel fiatalon futballoztam, de az egészségem miatt nem futhattam be komolyabb karriert, ezért hamar be is fejeztem. Viszont a labdarúgás iránti köteléknek valamilyen formában meg kellett maradnia, ezért úgy alakult a dolog, hogy a TA3 szerkesztőjén, Miroslav Michalechen keresztül, akivel szegről-végről rokonok vagyunk, kaptam egy kapcsolati szálat a Tip szerkesztőjére, ami nekem akkor semmit sem mondott. Az érettségim után, 1983 júliusában a szünidő ideje alatt elmentem a Tip szerkesztőségébe. A labdarúgással és a jégkoronggal foglalkozó újság számára akkoriban megvolt a lehetőség, hogy külföldi médiumokhoz is hozzáférhessenek. Ezt főleg a labdarúgásban használtuk ki. Az is fontos pluszt jelentett, hogy léteztek a nyugati világból érkező újságok: a Deutsche Sport Echón és a magyar Népsporton kívül az olasz Guerin Sportivo, a francia France Football, angol havilap, a World Soccer is hozzáférhető volt. A Tip újságnál dolgozók innen szerezték be az információikat, nekem pedig az volt az előnyöm, hogy bár járt hozzánk a France Football, senki sem tudott franciául. Az újságban akkor is olyan rendezetten voltak összegyűjtve az eredmények, ahogy azt a France Football a kezdetektől csinálta, de a cikkekkel senki sem foglalkozott. Azzal, hogy én is a szerkesztőség tagja lettem és tudtam franciául, Ľubo Dávid azt mondta, tessék, csináljam.
Abban az időszakban még nem foglalkoztam ennyire szakértő szemmel az újságokkal, számomra az volt a minőség ismérve, hogy valamely cikkeket többször is elolvastam.
Ha már a tartalmat említetted, a Tip utolsó előtti oldalán volt egy rubrika, amelyben külföldi könyvekből idézett történetek voltak.
Ezeket az idegen nyelvű könyveket először lefordítottuk, cikket írtunk belőle, amelyek aztán folytatódtak. Például a Schumacherről szóló könyvből már annak megjelenése előtt is lehoztunk részleteket. Ezeket a könyveket külsős munkatársak fordították le például bolgár nyelvből, mert volt nekik két-három olyan könyvük, amelyek hozzánk nem jutottak el Nyugatról.
A bolgár kollégánk elolvasta ezeket a könyveket, majd lefordította, a nagy tudású munkatársak pedig feldolgozták. Ezek olyan cikkek voltak, amelyeket – ahogy te is mondtad – egymás után többször is el lehetett olvasni.
A Tip folyóiratnak Csehországban (Gól) és Magyarországon (Labdarúgás) is megvoltak a testvérkiadványai.
Németországban, vagyis az NDK-ban ilyen volt a Deutsche Sport Echo.
Videóinterjú:
Interjú Peter Šurinnal | SzerdaHelyzet Extra
A Štartnak Csehországban a Stadion, Magyarországon pedig a Képes Sport volt az ottani megfelelője. A Štart és a Stadion két szintén nagyon színvonalas újság volt. Itt hidalnék át a hetilapokról a napilapokra, amelyek közül az egyiknek jópár évet szenteltél…
Huszonötöt a Šport napilapnak.
Ahogy azt mondtad, 1990. június 1-jén kezdődött ez a történet. Kérlek, mesélj erről!
Egy kicsit személyes volt az érkezésem. Számomra, aki átéltem a 89-es időszakot, volt egyfajta különleges színezete a dolognak. Eugen Magda kollégám pont akkor ünnepelte az 50. születésnapját, amikor megváltozóban volt a társadalmunk története. Az ünneplés alatt további eufória fogott el minket. Žeňo több kollégát is meghívott, többek között a Šport napilaptól is eljött Stano Sládek, aki a sokadik pohár bor után odajött hozzám, és azt mondta, hogy szeretne a Športhoz vinni. A kezdetektől azt éreztem, hogy a Tip-csapat tagja vagyok, még a vércsoportom is ilyen. Ő azonban folyamatosan igyekezett meggyőzni, és ennek az intenzitása minden egyes pohár elfogyasztásával erősebb lett. Mivel szerettem volna nyugalmat tőle, azt mondtam neki, hogy fél éven belül átmegyek. Mivel június elsején álltam munkába, ez a beszélgetés pedig novemberben volt, a munkahelyváltásom nem az adott szavam miatt következett be. Megvoltak az egyéni okaim, akkoriban többedmagammal nem igazán jöttünk ki a Tip főszerkesztőjével, egyszerre pedig úgy tekintettem a Šport napilap ajánlatára, mint a helyzet megoldására. Azzal érkeztem az újsághoz, hogy külföldi labdarúgással fogok foglalkozni.
A Šport napilapra még visszatérünk, azonban megemlítettél egy témát, méghozzá a dunaszerdahelyi futballt és Pecze edzőt. Közvetlenül vagy közvetetten figyelemmel követted a DAC együttesét is. Mi volt a véleményed a csapatról a nyolcvanas években, amikor üstökösként robbantunk be az élvonalba? És mi a véleményed a jelenlegi gárdáról?
Amikor a Dunaszerdahely feljutott az 1. ligába, és most a rosszmájúak azt mondják majd, hogy – persze, az éhenkórász újságírók, de… szóval a klub elnöke,
Weisz úr elképesztő ember volt, szerintem ő építette fel a csúcsszintű labdarúgást Dunaszerdahelyen. Azt is tudta, hogyan kell bánni az újságírókkal. Ha a klub szezon előtti sajtótájékoztatót tartott, a pozsonyi újságírókért külön autóbusz ment, nem kellett nekik oldani az odajutást. Ebben az autóbuszban nem kaphattak helyet olyan újoncok, mint én, hanem a minden hájjal megkent, rutinos újságírók utazhattak csak.
A Šport napilapot Novák, Kršek és Sládek képviselte. A Smena Milan Valkot, a Pravda Igor Mrázt küldte. Ez azért volt így, mert a Dunaszerdahely tisztelte az újságírókat, akik aztán ezt viszonozták a klubnak. Olyan információk is napvilágot láttak, hogy Dunaszerdahelyről aztán műanyag táskákkal távoztak az újságírók, amelyben zöldségek, egy üveg bor és kenyér volt. Ez így történt, ami szintén a médiumok és az újságírók iránti tisztelet jele volt, azok pedig szintén megadták a tiszteletet a klub iránt. A mérkőzésekre már a kezdetektől kijárhattam, de a helyre abban a bizonyos autóbuszban elég sokat kellett várnom. Aztán következett a Škorpil-éra, amelyben ismét hatalmas élményt jelentett az edzésekre vagy a mérkőzés előtti sajtótájékoztatókra járni. Ezek remek gyakorlatként szolgáltak a gondolkodás és a retorika fejlesztésére. Ha valaki szeretett volna Škorpil edzővel egy jót beszélgetni, annak rendkívül felkészültnek kellett lennie, mert a szófordulatai parádésak voltak. Ezt követte a többek között a Lorant mesterrel fémjelzett éra.
Akkor ismerkedtünk meg.
Igen. A perzsiai vezetés időszakát nem tartom a legjobbnak, ami a klub helyzetét és a klubbal való személyes kapcsolatomat illeti. Akkoriban voltak itt például olyan kameruni játékosok, akiknek nem volt rendben a szerződésük, csak egy fehér papírt írtak alá. Ők csak franciául tudtak, én pedig kihasználtam a nyelvtudásomat arra, hogy kommunikálhassanak velük. Akkor igazolt ide például Kweuke és még sokan mások. Abban az időben nem igazán kedveltük egymást az akkori klubvezetéssel, sem a többségi és a kisebbségi tulajdonossal.
Ezért viszont kárpótoltak a szurkolók.
Egyrészt igen, másrészt ahogy mondtam, egyáltalán nem volt jó kapcsolatom a perzsa tulajdonossal, de ami Antal Barnabást illeti,
annak ellenére, hogy teljesen más elképzeléseink voltak a labdarúgás működéséről, a játék szabályairól és arról, hogy morálisan mi megengedett és mi nem, a mi kapcsolatunkban megvoltak a határok, amelyeken túl sohasem mentünk.
Milyen a jelenlegi DAC-cal való kapcsolatod? Új vezetőség, új stadion, új történetek, akadémia. Világi klubtulajdonos egy teljesen új történetet hozott létre Dunaszerdahelyen…
Amikor ez az új történet elkezdett íródni, még a Športnál dolgoztam, az utolsó szakaszomat töltöttem ott. Nem tudom, hogy én voltam-e a régióban, de mindenképpen az első voltam a Šport napilapból, akinek Világi úr interjút adott a klub átvételét követően. Emlékszem, hogyan zajlott az a beszélgetés. Megegyeztünk, hogy a Slovnaftban találkozunk, ahova a fényképészemmel együtt meg is érkeztünk. Bekísértek minket egy terembe, ahol leültettek, és arra kértek, hogy várjunk. Tíz perc elteltével belépett egy titkárnő, aki azt mondta, hogy telefonon keresnek. Nem igazán értettem, honnan tudhatta a hívó, hol vagyok. A vonal túlsó végén Világi úr volt, aki elmondta, hogy a belvárosban van egy közlekedési dugóban. Elszámolta magát, de azt kéri, mindenképpen várjuk meg. Ha jól emlékszem, 40 perc volt az interjú időkerete, és amikor ez letelt, Világi úr emberei jöttek be és a szoros napirendre hivatkozva el akartak minket küldeni. Ekkor Világi úr tett egy olyan gesztust, amely arról árulkodik, hogy jól tudja kezelni a médiát.
Azt mondta az embereinek, hogy ezek az urak időpontra jöttek, megvártak és annyi időt szentel nekünk, amennyit mi jónak látunk. Nagyjából 40 percet beszélgethettünk, csak picit elcsúsztatva az időben. Ezt követte a cikk autorizációja. Beszélhetnénk arról, hogy az jó vagy rossz. Sehol sincsen törvényileg megadva, hogy egy újságírónak autorizálni kell egy cikket, ez a kapcsolat korrektségén alakul. Az autorizáció kérdésére Világi úr nemet mondott. Azt válaszoltam neki, hogy életében először találkozik velem. Tudtam, ki ő, és lehet, hogy név szerint engem is ismert. Azt mondta, rendben van ez így. Ennek ellenére mégis elküldtem neki a cikket, amire két nap múlva azt a választ kaptam, hogy a cikket változtatás nélkül nyilvánosságra lehet hozni.
Azon emberek csoportjába tartoztam, akik a dunaszerdahelyi labdarúgás körül mozogtak, és akik üdvözölték a klubvezetésben és a vezetői struktúrában bekövetkezett változásokat. Jó, hogy ez így történt. Az első években minden csodálatos volt, úgy zajlottak a dolgok, ahogyan azt ez a régió és a klub megérdemli a futball szempontjából.
Az idő múlásával újságíróként és a futballban 40 éve jelenlévő emberként biztos találnék hiányosságokat vagy olyan dolgokat, amelyekkel kapcsolatban a tulajdonostól eltérő nézetet vallok. A klub egy magáncég, ő dönt. Tulajdonképpen az átvétel évétől látok egyfajta fejlődést, hála Istennek, hogy ez megtörtént, és hogy ő a tulajdonos. Másrészt viszont a befektetett pénzből többet ki kellett volna hoznia a klubnak.
Térjünk vissza a Šport napilapra, amely immár jónéhány évtizede írja a történetét, és ebben te is komoly szerepet játszottál. Diplomatikusan szólva, 2022-ben máshogy írunk a futballról és a jégkorongról, mint régebben, és ez alól a Šport sem kivétel. Mi volt az, ami a napilap ékessége volt és mi az, ami manapság hiányzik belőle?
Mivel már nem dolgozom ott, nem tudom mennyire lenne kollegiális véleményt mondanom.
Viszont a fő irányvonalat elmondhatod.
Igen, úgy gondolom, hiányzik a minőség. Ezt mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja, de ez a végeredményen is megmutatkozik. Ez természetesen nem csak a Športra érvényes, hanem általánosságban a nyomtatott médiumra. Folyamatosan csökken a példányszám, mindegyik a túlélésért küzd.
Átköltöznek a weboldalakra.
Gyors ütemben, ennek ellenére optimista vagyok abban a tekintetben, hogy a nyomtatott médiumok nem szűnnek meg teljesen, de lehet, hogy ez csak az én kívánságom. Remélem, ez nem következik be. Az a gond, hogy Szlovákiában az öt és félmilliós piacon csak egyetlen futballmagazin van, amelynek rettentően alacsony a példányszáma. Ha megnézzük, mennyi ember érdeklődik a labdarúgás iránt, mennyien dolgoznak a foci világában és mennyien vannak kapcsolatban vele, akkor hacsak minden századik ember megvenné az újságot, már az teljesen más helyzetet teremtene.
Minden mindennel összefügg, és nemcsak a szlovákiai labdarúgás minőségéről, hanem a médiumokéról is szó van. A médiumok minősége pedig a bennük dolgozó emberektől függ, tehát minden kapcsolódik. Ennek a dolognak is van megoldása, ez kizárólag pénzkérdés.
Mindenképpen a számítógépes rendszereken fut majd keresztül, de ez nem azt jelenti, hogy a minőségnek hiányoznia kell. Ez a felelősök és az újságírók saját magukkal szemben támasztott igényeiről szól. Nem akarom azt mondani, hogy amikor mi voltunk fiatalok, másként volt, de az utánunk jövő generációnak sokkal kisebb a saját magával szembeni igényessége.
Igaz. Eljutottunk beszélgetésünk utolsó témájához. Olyan ember és újságíró vagyok, aki nem szimpatizál az olyan szervezetekkel, mint amilyen a FIFA vagy az UEFA.
Vagy a Szlovák Labdarúgó-szövetség…
Mivel veled beszélgetek, így nem. Ez természetesen csak vicc, de tény, van ott több ismerősöm is, ez azonban nem az én világom. Viszont érdeklődöm irántuk, hiszen a döntéseikkel befolyásolják az újságírói életem és hatással vannak a labdarúgásra is. Visszatérnék arra a kérdésre, amelyet fel szerettem volna tenni neked: újságíró voltál, és nem tudom, mondhatjuk-e, hogy akkoriban a barikád másik oldalán álltál, mint most…
Nem. Amikor a Šport napilaptól átmentem a szövetséghez, mindegyik kollégámnak és újságírónak elmondtam, hogy nem váltottam térfelet.
De megkaptad ezt a kérdést?
Természetesen. Mi továbbra is ugyanazon az oldalon állunk, csak más szemszögből nézzük a dolgokat.
És ugyanaz a cél is.
Szerintem igen. A Szlovák Labdarúgó-szövetségben dolgozom, amelyről rengeteg negatív dolog jelent meg. Az egyik pszichológus barátom azt tanácsolta, hogy ne olvassam az olyasfajta kommenteket, hogy például fel kéne oszlatni a szövetséget és hasonlók. Sajnos az internet elterjedése azt hozta magával, hogy az emberek névtelenül is elmondhatják a véleményüket. Természetesen más, ha ez egy sör mellett vagy névtelenül hangzik el, de ha az emberek tisztában lennének a szövetség működésével, felépítésével, ha ismernék az ott dolgozó embereket és minden egyes kis fogaskereket, amely a nagyot hajtja, más véleményen lennének. A labdarúgás mozgalma óriási méretű, hetente 5000 mérkőzésről beszélünk, amelyek nemcsak játékosokat, hanem játékvezetőket, ellenőröket és rendezőket igényel. Sokan olyanért is a szövetséget hibáztatják, amelyre egyáltalán nincs kihatása. Például a DAC egy magáncég, amelyben csak a tulajdonos szava dönt, senki másé. Vannak olyan versenysorozatok, amelyeket az UEFA vagy a FIFA szervez. Részt venni ezekben a sorozatokban az adott csapat joga, nem pedig kötelessége. Ha például valakinek nem tetszik az UEFA fegyelmi bizottságának ténykedése, akkor az ne induljon el benne. Aztán persze természetesen a bevételen és más dolgokon sem osztozik majd a csapat. Jó dolog ismerni a közeget, csak kevésbé érzelmes, hanem inkább észszerű megközelítés kellene. Viszont a labdarúgás érzelmek nélkül nem sokat ér.
Annyit tennék hozzá, hogy bár kritikus vagyok a szövetséggel szemben, látok néhány olyan dolgot, amely jó irányba mutat. Ezalatt nem azt értem, hogy fiatalítás zajlik.
Vannak olyan dolgok, amelyeken javítani kell, vagy nyitottabban hozzáállni – akárcsak mindenhol máshol.
Eddig a munkádról beszéltünk és arról, mennyire élvezed az újságírói munkásságod. Mit szeretsz még mindig a labdarúgásban?
Magát a focit. Olyan ez, mint ami a Kofola reklámjában van: ha szeretsz valamit, akkor szereted, és kész. A labdarúgás bekerül a bőröd alá, onnantól kezdve lehetetlen megutálni. Talán a feleségedből kiszerethetsz, de a labdarúgásból sosem.
Az újságírás egy csodálatos munka. Nem akarok ömlengeni, hogy ez egyfajta küldetés, de az újságírói munkának rengeteg szelete van a legkisebbtől a legnagyobbig. Újságíróként részt vehettem világbajnokságon, Európa-bajnokságon, majd később a szövetség küldöttjeként is. Megoszthatjuk azt a hangulatot, azt az élményt, az átélteket az otthoni emberekkel, nemcsak a barátainkkal egy sör mellett.
Lehetőségem nyílt jelen lenni Szlovákia első világbajnoki részvételén Dél-Afrikában, és ott lehettem az Olaszország elleni összecsapáson, amelyről ma is csak szuperlatívuszokban beszélnek. Nem volt igazából jó meccs, de nyertünk 3:2-re, és hazaküldtük a világbajnokokat. Csodálatos volt és nem félek bevallani, hogy többedmagunknak az újságírói tribünön könny szökött a szemünkbe a lefújás után. Ez egy kőkemény érzelmes pillanat volt. Szintén felejthetetlen történet a 2008-as téli, amikor már Vlado Weiss volt a szövetségi kapitány. Egy televíziós beszélgetésen vettünk részt négyen: Vlado, Miklós úr, Jankech úr és én. Jankech úr azt mondta, bízik abban, hogy Vlado kivezeti a válogatottat a világbajnokságra. Akkor visszaemlékeztem arra, amikor az 1998-as franciaországi világbajnokságon egy mérkőzést követően Lens városában Jankech úrral beszélgettem. Azt mondta, nagyon szeretné, ha egyszer én ülhetnék fenn a lelátón, a csapatom, a szlovák válogatott pedig lent futballozna a pályán. Nem az a fontos, hogy én leszek az edző vagy más, hanem az, hogy te átélhesd. Dél-Afrikában visszaemlékeztem erre, és csodálatos volt.
Peťo, köszönöm a beszélgetést, amelyet a cseh televízió a mérkőzések előtti szlogenjével zárnék: Tisztelet a sportnak, a focinak különösen! És végezetül a SzerdaHelyzet műsor mindegyik adását a „Hajrá, DAC!” felkiáltással zárjuk, és ez most sem lehet másként.
Én pedig azt mondanám, hogy „Tisztelt futballrajongók, itt Vít Holubec beszél.” A futball az egyik olyan dolog, amely segíti az igaz barátságok fenntartását és fejlődését.
Köszönöm szépen a beszélgetést!
Én is.
