Fotó: Pixabay.com
Egy tökéletes világban talán mindannyian olyanok lehetnénk, mint amilyenek valójában vagyunk. Nem kellene, hogy elfojtások alakuljanak ki, mert nincs ki, vagy mi miatt elfojtanunk őket. Nem kellene extra erőfeszítéseket tennünk, mert feltétel nélkül szeretve vagyunk. Nem kellene tornáznunk az ölelésért, nem kellene nyújtózkodnunk a pusziért.
De ez nincs így. Ebben a nagyon nem tökéletes világban nem elég csak lenni ahhoz, hogy szeressenek. Legalábbis a legtöbbeknek. Nem adatik meg mindenkinek olyan anya és/vagy apa, aki elvárások nélkül fogad el, és kérdés nélkül támogat. Ez egy olyan világ, amiben meg kell dolgoznunk a figyelemért, a törődésért, igen, a szeretetért is. Ha pedig senki más nem szeret, magunkat kell, nincs kecmec. Saját szerető anyánknak kell lennünk.
Reggelente belenézni a tükörbe és azt mondani: mindegy, mi van kint, belül szeretet van, elfogadás, béke és nyugalom. Öröm és derű.
Megtalálni nagy munka, megalkotni pedig még nehezebb. Mindennapos kemény meló az, hogy szeressük azt, amit nem szerettek és fogadjuk el magunkat úgy, ahogy azt eddig nem tette senki.
Képzeld el, hogy mások is minden reggel belenéznek a fürdőszobatükörbe és miután nagyot sóhajtottak, farkasszemet nézve a saját tekintettükkel igyekeznek magukba erőt és energiát önteni. Pont úgy, ahogy Te. Egy átlagos napon, vagy épp egy nehezebb napon.
