„Nincs semmi színvonal” – szokta volt mondani egy kedves kollégám, s ez a mondat szinte már szállóigévé vált köztünk, é.i.: üdvözlés helyett néha így köszönünk egymásnak. Eddig akár vicces történet is lehetne ez a bejegyzés, viszont mindennek van valami alapja, merthogy az ember nem kritizálja csak úgy passzióból a színvonalat – az életszínvonalat meg pláne nem. Gyökere az egykor megszokott standardtól való eltérésben leledzik, lejjebb adni a mércéből, ami nem mellesleg saját vágyaink kielégítésének tárgya.
Sejtem, hogy páran majd félreértik, amiről valójában írni szeretnék, de vállalom. Elvégre nem születhet mindenki tündérkisasszonynak, én sem vagyok egy matyóhímzés. A szolgáltatás milyenségét kérdőjelezem meg, annak fényében, ahogy azt egykor az adott helyzet megteremtette, nem pedig a másik ember kinézetét „fikázom” – szóval lássunk máris pár példát:
– Teheneket nem veszünk fel! – mondta annak idején az ország első magánvasúttársaságának vezérigazgatója arra a felvetésre, hogy az addig a vonalon szolgáló kalauzoknőket alkalmazásba veszi-e?! De neki csak a fiatalok kellettek…
Ami azt illeti, felállított egy mércét, amelyben a gyönyörűen vasalt blúzok alatt szinte kizárólag manöken alkatú hölgyek szerepelhettek.
A megváltozott utazási kultúra mellé a látvány is másmilyen lett, a Dunaszerdahelyről Pozsonyba vagy Komárom irányába utazó, nyálukat csorgató férfitársaim legnagyobb örömére. Egy ideig működött…, aztán eltelt pár esztendő és megjelentek a teltebb idomú jegyvizsgálók is (erre mondtam, hogy én a helyzetet értékelem és nem az embert), szóval a „vezér” lejjebb adott a követeléseiből, valószínűleg mert az általa felállított ideát nem volt képes kellő módon honorálni. Egyszeriben lejjebb tette a mércét, tehát a színvonalat…
Nagyjából ugyanez volt a helyzet anno a multinacionális cégek szerdahelyi ruhaüzleteiben, a divatos cuccokat inkább csak az „attraktívabb” csajok árulhatták…
Kb. három év elteltével – nem elírás! – úgy alakult, hogy Szerdahely, főként a fiatalok által kedvelt plázájában jártam. Feltűnt, meglepett a molettebb, slamposabb felhozatal, de semmi több, nem oldom különösképpen. Azt már nagyobb „kihágásnak” vélem, amikor egy sikkesnek beharangozott bálba, a busás haszon reményében felsrófolja a szervező a résztvevők számát. A száz férőhelyes „podnikba” száznegyven jegyet adott el, mondták is a rokonok, hogy:
– Táncolni nem nagyon lehetett, bár akadtak, akik magukról megfeledkezve, immár borgőzösen, feltűrt szoknyával vonaglottak a két négyzetméteren. Oda többet nem megyünk, pedig milyen jó és színvonalas akciók szoktak lenni!
Úgy látszik, már semmi sem szent, „nincs semmi színvonal”! Vajon az ilyen szervező belegondol abba, hogy „amit a vámon nyer, elveszti a réven”?
Remélem, jól idéztem a szólásmondást! – néha már én sem vagyok a régi, de a lényeget gondolom tetszettek érteni. Olvasom továbbá, hogy a kormánynak még mindig nem sikerült megegyezni az egészségügyi alkalmazottak bérezését illetően, merthogy pontosítani kell a dolgokat. Sokan felmondtak, nincs ki dolgozzon, így kevés a műtétet végző orvos. Ugye, milyen fantasztikus, hogy azért a társadalombiztosítási illetékeket (igen, igen, az „odvodyt”) sosem felejtik el lefogni a fizetésünkből? Itt sincs semmi színvonal, az ország egészségügyi ellátásában azt hiszem, már régen nincs!
Habár a maszek, jó pénzért elvégzi a beavatkozást, ahogy az volt a világjárvány miatti megszorítások idején is!
Aki pedig rá van szorulva, az kifizeti, mivel az egészségünk mindennél előbbre való. Hát, így már mégsem annyira humoros a történet, de soha semmi sem olyan rossz, hogy ne lehetne még rosszabb! Elég megismerni egy konkrét esetet, hogy az ember elgondolkodjon rajta, valóban az a legfőbb mértékadó, ki árulja a vonatjegyet, a ruhaneműt, vagy mennyien férünk el a táncparketten?
Történt ugyanis a minap, hogy éjjeli műszakban – ahogy az a megadott időpontban előírt – mentem volna bezárni a szerdahelyi vasútállomás várótermét. Megszoktam, hogy hajléktalanokat kell kitessékelnem onnan, néha szép szóval, néha erélyesebben:
– Van egy kis ideje? – kérdezte tőlem egy nem éppen rendezett kinézetű fazon. Általában ahhoz vagyok szokva, hogy a dialógus kb. a: „főnök, nincs egy cigid, buszjegyre kéne?” kezdetű mondatnál megszakad…
– Tessék, mit szeretne?
– Tetszik tudni, a hajléktalan szállóra nem megyek, mert a vécépapírt is ellopják az embertől, inkább az utcán alszom. Azelőtt 25 évig kamionoztam, nagyon jól kerestem, volt családom, feleségem, aztán jött egy infarktus, és nem vezethettem többé. A feleségem elvált, a beteg édesanyámmal laktam, aki a fiamra íratta a lakását. Anyám meghalt, egy alkalommal lementem cigit venni és soha többé nem tudtam bejutni a lakásba. A fiam kicserélte a zárat, mindez idén történt, azóta hajléktalan vagyok…
Az az ember pedig csak mondta a magáét, mesélte tovább a történetét, töviről hegyire, részletesen. Nem tudtam megállapítani, mennyire valós, de meghatott. Nem kért tőlem semmit, egy centet sem, csak azt szerette volna, hogy valaki meghallgassa őt…
„Az embert nem a fájdalmak ölik meg, hanem a remények, amelyekben csalódott.” (Honoré de Balzac)
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…
