Fotó: Pixabay.com
Vannak, akiknek olyan könnyen megy, hogy évekkel előre tervezzenek. Úgy irigylem őket! Nem értem, hogy nekem miért esik nehezemre az is, hogy a holnapi napomat megtervezzem. Kitűzzem a célt, megvalósítsam, amit meg kell, elvégezzem, amit el kell, hogy aztán csak kipipálhassam a pontok közül.
Nekem ez nem megy. Még azt sem hiszem el, hogy a holnap eljön. Nem hogy a jövő hét, hónap, év. Még a következő óra is necces. Abban sem vagyok biztos, hogy a világ állni fog-e még. Vagy feküdni, vagy forogni. Idegőrlő ez az időtlenség. Nincs a dolgoknak eleje, se vége. Egy vonal az egész, mely behálózza az életem. Egy fonal, se eleje, se vége. Hiába keresem.
De ők tudják! Tudják, hogy mit szeretnének, ha nagyok lesznek, ha majd úgy igazán felnőnek. Tudják, hogy mivel foglalkoznak majd, hol laknak, kivel élnek, talán azt is, kivel hálnak, halnak majd. Én? Semmi. Semmit.
Legszívesebben egy befőttes üvegbe gyűjteném magam, majd a kis ereklyéket, gondosan egymás mellé helyezve lezárnám és a folyóba ereszteném. Hadd folyjon, hadd zúgjon együtt az elemekkel. Örüljön majd, aki megtalálja a partra mosva. Sok színes, eleven darabka. Játsszon vele, fogdossa, törje szét, élvezze ki, rakja össze, ahogy akarja. Minden létkocka egy darabka én. Sóvárogva az idő végességét. Várva az elejét, majd a végét.
Talán ezért nem jön el a holnap. Mert nincs is. És ezért nem találom reggel én sem, pedig úgy keresem. Bár lenne, bár lenne, holnap.
