Vajon tényleg minden olyan drága lett, ahogy azt tálaljuk a közösségi médiákban? És vajon megéljük-e, hogy spórolnunk kelljen otthon az árammal, a gázzal és az egyéb energiahordozókkal? – esetleg már vissza is fogtuk magunkat? A kérdés éppen annyira aktuális, mint amennyire megosztó, de aki egy fikarcnyit sem képes engedni, annak egyben megbotránkoztató is. Nem azt firtatom, miképpen és mi okból jutottunk el idáig – holott volna véleményem róla –, mert bár internet meg wifi szinte minden háztartásban akad, azt viszont kétszer is meggondoljuk, bekapcsoljuk-e pl. a félig teli mosógépet.
A kérdés így karácsony előtt úgy vélem, kényes határokat feszeget, vagy már réges-rég túl is nyúlt azon a bizonyos határon? Valamiért nem szeretnénk tudomást venni róla, vagy egyszerűen nem vagyunk képesek kezelni a helyzetet. A kérdés ünneprontó, viszont csakis annyira, amennyire egy őszinte barát az arcodba vágja az igazságot, miközben te a hamis barátnak hinnél, aki előtted a szépet tenné, a hátad mögött meg kígyót-békát kiáltana majd rád – de az nem számít. Mégis ő a jó, ő a szent, mert mindig az a kedvesebb számunkra, aki miatt nem kell szembesülni önmagunkkal.
A szükség nagy úr – tartja a mondás, a látszat pedig éppen annyira fontos, mint a szükség. Miért is?
Évekkel ezelőtt a szüleim lakását bagatell összegért sikerült csak eladnunk, mára ugyanott a dupláját adták ugyanolyan hajlékért. Nem az elmaradt nyereség frusztrál, mégcsak nem is a másik ember sikere, vagy éppen bánata, hanem ez az egész helyzet. Miért lett a duplája ugyanaz és miből tellett rá, ha amúgy a bérek lényegében a korábbi szinten tengődnek… és ha most tellett, anno miért volt drága a fele is? Mondjuk ebből az jön le, hogy én irigy ember vagyok, pedig dehogy, én csak a válaszokat keresem a kérdéseimre. Ha úgy tetszik, az Ön kérdésére is, mert tudom, hogy számtalan megválaszolatlan kérdés gyötri, csak éppen nincs kinek feltennie, esetleg szégyelli a helyzetét, ezért inkább hagyja az egészet a fenébe…
Ha valóban drága a benzin, miért van mégis annyi autó az utakon?
A nagy luxuskocsi épp, hogy be nem ment a szupermarketbe előttem, egészen a kasszákig. Közben az állami cégek, hivatalok, iskolák írásban kapták: spórolni kell a fűtésen, az esti-éjjeli világításon – ezzel szemben a multi ugyanolyan ünnepi fényben pompázik, mint tavaly vagy tavalyelőtt, megesik, hogy még zárás után is! Erős a kontraszt, nagyon erős! Csak a mikrót ne mentessem sokáig és elég a 17 fok bent, nem kell 18… A kürtőskalács már 4-5 euró, ott, ahol a tavaly 1 euróért vásárolt spéci kis izzót már 2,40-ért kapom. Olcsóbb nincs? Üvölt a marketig, cikázó reklámok hada várja a nagyérdeműt, benyelik íziben. Veszik, mint a cukrot aztán jön a szánom-bánom, hogy hát: mégsem kellett volna, mert mi lesz holnap? Ha a villanyszolgáltatóm még egyszer ajánlatot küld klímaberendezésre, én Isten bizony a kardomba dőlök… Most akkor spóroljunk, vagy fogyasszunk még többet?
Minden lámpát lekapcsolunk,
Étolajat nem pazarlunk,
Energiaválság kellős közepén,
Bejglit sütve melegszünk, te meg én!
Maga a grincs vagyok, aki megpróbálná ellopni a karácsonyt. Bár előfordulhat, hogy nem csak nekem magas a mérce, Ön hogy van vele? Nem is grincs vagyok, csak egy skót, aki a fogához verne minden garast, aki megtanult fából vaskarikát csinálni, és néha feltalálja a spanyolviaszt. Máskor meg:
– Jó napot kívánok, két sonkás bagettet kérnék, nem besütve! – ezt fontos hozzá tenni, mert amúgy kajakra besütik…
– 6,40 lesz… (egy éve még 3,60 volt)
Nagyokat nyelek és lenyalom a papírzacskóról a majonézt, ha már benne van az árban, legalább nyaljak… Mégsem lehetek skót, egy skót nem venne ennyiért bagettet, nemhogy kettőt, egyet sem…
S ha majd éjjel sötétbe borul,
Az állomás fénye csak komorul,
Szlovák meg magyar felirat, takarosan,
Nem világít csak a szemafor, pirosan!
Maradi gondolkozású vagyok, hidegen hagy a mesés, új médiacsalád tévés tartalma, ami a követendő példát kínálná és sulykolná belénk a talmi értékeit. Lázadó vagyok, mert nem követem, amit ők követnek. Végtére is igen, dühös vagyok a jelenlegi helyzetre, helyzetünkre, s ha látok egy fényárban úszó palotát, miután én parancsba kaptam, hogy sötétben botorkáljak, hát kiakadok.
– Mi ez a sötétség itt? – teszem fel a kérdést egy Dunaszerdahelyhez közeli község mellékutcájában.
– Energiaválság van, így spórol a falu, csak a főutcán égnek a lámpák… – kapom a választ.
De bezzeg az újgazdag soron,
Egymással vetekszik ismerős s a rokon,
Megmutatni minél hamarabb,
Kinek füzére hosszabb, vagy vastagabb.
Az ünnepeket nem a látszat teszi azzá, ami, hanem mi magunk. Ezt mikor értjük meg végre?
– Anno csórók voltunk, mégis megvolt minden, ami kellett. Most hiába van meg mindenünk, egyre több kell, hogy ne láttassuk magunkat csórónak… – mondta ugyanott, abban a sötét mellékutcában egy kedves rokonom, és bizony nagyon egyet tudtam érteni vele.
Közben egy egyszerű vásárlástól szinte a vesztembe rohanok, nézegetem a számlát, minden ül, mert minden annyi, amennyi! Sajnos… Enni kell, de flancolni azért tényleg nem kéne!
Ország, világ figyelj nagyot,
Sose’ volt ily nagy a bajod,
Nem kis gond az üres gyomor,
Ha fejetek kong, az a nyomor!
Az utolsó kapcsolja le a lámpát, ne égjen feleslegesen! Fontos a látszat, sosem írtam még ennyi verset, mint mostanában. Kell a szatíra, hogy legalább röhöghessünk a kínunkon… a sötétben! Világos?
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…
