A cikk megjelent a Klikk Out 2022/12. számában.
Már vagy fél évvel ezelőtt tudtam, hogy novemberben, munkaügyben, újra ellátogatok Dél-Afrikába, ám mivel már másodszor utaztam ebbe a csodálatos országba, úgy döntöttem, jobban „szemügyre” veszem és megterveztem egy közel ötezer kilométeres kiruccanást, amely Fokvárostól Durbanig, Durbanból Toscáig, majd a botswanai határtól vissza Johannesburgig tartott. Nem kellett más, mint két jó barát, akikkel együtt felfedezzük Dél-Afrikát, és egy részletes utazási terv, amely alapján útnak indultunk. Attila, Péter és Józsi (jómagam)… Így hárman indultunk el az ismeretlenbe, hogy kalandokat, élményeket, új barátságokat keressünk. És bizony találtunk is… 🙂 Élményeinket három egymást követő részben fogom veletek megosztani, ám szinte ezer oldalnyit is írhatnék arról, amit közel három hét alatt átéltünk… 🙂
Nem tudom, miért, de mindig is tudtam, hogy legalább egyszer eljutok Dél-Afrikába, ezen belül a Jóreménység fokára. Nem tudom miért volt ennyire erős bennem ez az érzés, mi is válthatta ki, ám a vonzódás oly hatalmas volt, hogy végre bevonzottam, és tátott szájjal szívtam magamba a jó remény energiáját. Na de ne siessünk ennyire előre, haladjunk lépésről lépésre. November elején elérkezett az a pillanat, amikor autóba szálltunk és felvettük az irányt a budapesti reptérre, majd onnan a bajorországi Münchenbe, végül a Lufthansa légitársasággal Fokvárosba szárnyaltunk. Egy szóra méltatnám a Lufthansát, részemről hatalmas csalódás a világ egyik állítólag „legmenőbb” légitárságától nyújtott szolgáltatás az utazás során. A lényeg, hogy összesen tizennégy órás röppenés után szerencsésen landoltunk Fokvárosban, ám ennek ellenére mindössze egy órás időeltolódás van a két metropolisz közt, így az utazás nem volt megterhelő.
FOKVÁROS (Cape Town)
Fokvárosról elmondható, hogy nem csak Dél-Afrika, inkább az egész afrikai kontinens Monacója. Hatalmas, modern és nagyon tiszta város, amely már az első pillanattól kezdve ámulatba ejtett minket. Felhőkarcolók, parkok, kiépített sétányok, színvonalas éttermek, kifogástalan utak, és több száz látnivaló, amelyeket sajnos egy nap alatt alig lehet bejárni. Fokváros legismertebb látnivalója a Tábla-hegy (Table Mountain), sokan asztal hegynek is nevezik, mivel szinte függőleges sziklafalakkal emelkedik a város fölé, tetején egy síksággal, amely nagyon is emlékeztet egy asztalra. A csúcsra négy óra alatt gyalogosan is feljuthatunk, ám mi a világ legmeredekebb kabinos felvonóját vettük igénybe, amelynek a talaja menet közben lassan körbe-körbe is forog, még látványosabbá téve az amúgy is elmondhatatlanul mesés kilátást. Hihetetlen élmény, hiszen a Tábla-hegyet szinte állandóan egy felhő simogatja, akárcsak egy „rosszcsont felhő”, ám ennek ellenére fentről olyan, mintha vízesésként hatna, és gyengéden száll a sziklafalakon lefelé.
Fokváros környékén, az Atlanti-óceán partján számtalan strandolási lehetőség van, amelyek közül a leghíresebb a Camps Bay, amely a csodálatos fehér homokos partjával remek fürdőzést biztosít, és amelyet sziklák szegélyeznek mindkét oldalán, és megtörve a hullámokat pazar látvánnyal ajándékoznak meg. A Camps Bay sétányán egy Beach House nevű bisztróba tértünk be, amely hihetetlenül színvonalas étel- és italkínálattal rendelkezett. Brutálisan finom fogásokat kóstolgattunk, és annál szebb borokat kortyolgattunk a pazar kilátással párosítva…
A Victoria és Alfred Waterfront a város vibráló központja, egyben Fokváros szíve. A legjobb éttermek itt találhatóak, ahogy a legmenőbb bevásárlóközpontok, legszínvonalasabb szórakozóhelyek és nem utolsó sorban a yacht kikötő is, amely fölé egy hatalmas óriáskerék magaskodik, ami nagyjából negyedóra alatt fordul egy kört. Vacsoránkat is helyben oldottuk meg, és miután megegyeztünk, hogy a város legjobb éttermét választjuk, Péter javaslatára a Harbour House lett a célpontunk, amely szinte sokkolta társaságunkat a feltálalt ételek színvonalával és minőségével, akárcsak a borkínálatával. Attila úgy döntött, hogy kipróbálja a lokális gin-tonic hatását, így miután megkapta, és megkóstoltatta velünk is, azonnal egyetértettünk abban, hogy mindannyiunknak ez a legjobb gin-tonicja, amelyet eddig az életünk során fogyasztottunk.
Sajnos többek közt az Old Biscuit Mill piacot nem értük el, ám már most megígérem, hogy ha még egyszer eljutok Fokvárosba, egy teljes cikket fogok szánni Afrika egyik legjobb piacára. Erre a városra legalább egy hét tartozkodási idő szükséges, ám ha azt vesszük, hogy mennyi a látnivaló Fokváros közelségében, akkor inkább két hétben gondolkodnék… 🙂
JÓREMÉNYSÉG FOKA (CAPE OF GOOD HOPE)
Fokvárostól délre haladva hatvan kilométernyi utazás után elérjük Afrika csücskét, amelyet elsőként a portugál Bartalomeo Dias fedezett fel 1488 februárjában, és először Viharok fokának nevezték el, mivel itt találkozik az Indiai és az Atlanti-óceán. A meredek sziklafalakon a későbbiekben rengeteg hajós szenvedett hajótörést a hatalmas áramlatok, a veszélyes, szinte állandó jellegű köd és a szél miatt.
A Jóreményeség foka elnevezést Portugália akkori királyától, II. Jánostól kapta, mivel úgy vélte, hogy jó reménnyel eljuthatnak a Közel- és Távol-Keletre megkerülve Afrikát, főképp Indiába vezető útvonalat keresve. Ennyi az alaptudnivaló a Jóreménység fokáról, és a világ egyik legszebb természeti csodájáról, amelyhez hasonlót még az eddigi életem során sosem láttam.
Mi kora reggel indultunk az utunkra, miután bőségesen megreggeliztünk a The Clarendon Boutique hotelunkban. Innen mindössze hatvan kilométernyit kellett autóznunk, de útközben annyi csodálatos helyre leltünk, hogy ezt az irányt akár egész napos, vagy akár kétnapos úticélnak is tervezhettük volna. Elsőként Muizenbergben, a Sunrise Beach-en vetettünk horgonyt, amely a világ egyik legjobb, és legszebb szörfparadicsoma. Fiatalok és idősebbek egyaránt hódolnak a szörfözésnek erretájt, annak ellenére, hogy a hely csak úgy hemzseg a cápáktól. A part mentén acélháló védi a sportolókat, több tucatnyi megfigyelőponton mérik fel a cápák mozgását, majd megfelelő színű zászlóval jelzik az emberekre leselkedő potenciális veszélyt.
Továbbhaladva az úticélunk felé felfigyeltem egy „vigyázz, pingvináthaladás az úton” jelzésű táblát (sajnos fotózni nem volt időm), ám Simon’s Town-ban, lekanyarodva az útról, a Boulders Beachen több ezernyi pingvint fedeztünk fel, amelyek úgy pózoltak a turistáknak, akárcsak a Klikk Out hónap lánya a fotósunknak. Gyalogosan haladva rábukkantunk egy csodás, „cápáktól védett” strandra is, amelynek hangulatát lehetetlen szavakba önteni, és valószínűleg a fotók sem adják át a teljes élményt. Kissé megpihenve továbbhaladtunk, míg fel nem figyeltünk egy óceánparti Millers Point Seafood étteremre, amely felé azonnal gyors kézifékezéssel vettük be az irányt. Megemlítem az éttermet, mert itt fogyasztottuk az eddigi legjobb osztrigát!
Kellemesen megebédelve, „jó reményben” haladtunk az ismeretlenbe tovább, míg meg nem pillantottuk a Cape of Good Hope Nemzeti Park bejáratát. Miután megfizettük a „beugrót”, továbbhaladtunk, azt követően rövid autózás közben jobbkéz felől megláttuk az Atlanti-óceán partját, amelynek dübörgését hamarabb halottuk, mint láttuk. Na itt szinte mindannyian összecsúsztunk a látványtól, és mindattól az energiától, amelyet ez a helyszín kisugárzott magából. Egy órát töltöttünk a parton, míg elindultunk a híres világítótorony irányába, amelynek fényét a hajósok már 63-km távolságból is észrevehetik, így segítve a megmenekülésüket a zátonyra futástól. A parkolótól a Cape Point-ig egy kis sikló visz fel-alá, ám még így is több tucatnyi lépcsőfokot kell megtennünk, míg elénk tárul az a látvány, amelyet sem leírni, sem elmondani, sem másképp átadni nem lehet. Az a hatalmas erő, amely jelen van ezen a ponton, felmérhetetlen, és itt az ember elgondolkodhat azon, hogy csak bábuk vagyunk a természettel szemben, és mihamarabb barátságot kellene kötnünk földanyával, mert ha az csak egyszer egy kissé megrázza magát, lehullunk róla, mint érett körte a fáról.
STELLENBOSH
Jó reménnyel a szívünkben, tele energiával továbbálltunk, majd a nap végére gondoltuk, kóstolgatunk egy kis borocskát. Dél-Afrikában hatalmas hagyománya van a borászatnak, mondhatni, Stellenbosh a dél-afrikai borvidék netovábbja! Stellenbosh az egyik legfontosabb bortermelő terület, amely szőlőültetvényeivel, ötcsillagos éttermeivel, előkelő szállodáival kiváló helyszín egy kis kiruccanásra, még abban az esetben is, ha nem is vagyunk túlzottan „sommelier” típusok.
Mi egy teljesen lenyűgöző borbirtokot választottunk szállásul, a Hawksmoor House-t, amely érkezésünkkor azonnal ámulatba ejtett, és oly meghitt belteret és környezetet nyújtott, hogy szinte lélegzett az egész épület, és mi is vele együtt. Vendégfogadáskor vendéglátónk átnyújtott egy rekesznyi bort, majd mondta, hogy miután kényelmesen elhelyezkedtünk a jellemzően vidéki jellegű házban, kóstolgassunk kedvünkre, majd szóljunk, amennyiben bármilyen kérésünk felmerülne. Mivel tényleg csak egy éjszakát töltöttünk minden egyes helyszínen, így nagyon gyorsra fogtuk az iramot. Kissé be is csíptünk a fárasztó nap után a Hawksmoor birtokban. Ám összeszedtük, majd kivitettük magunkat a birtokon kívülre, hogy megízleljük Stellenbosch valódi ízvilágát. Nem is tehettünk volna jobbat, hiszen a The FatButcher éttermet ajánlották még a szálláshelyünkön is, egyben kiváló referenciával méltatták. Hatalmas léptekkel, és még nagyobb kíváncsisággal vártuk az élménylakomát, ám majdnem nem jártunk sikerrel, mivel a bejáratnál közölték, hogy bizony nincs szabad asztaluk. Nem hagytuk csak annyiban, majd mondtuk, hogy mi több mint 10000 km távolságról érkeztünk és nagyon „hungry Hungarian” emberkék vagyunk, és ha más megoldást nem találnak, akár a konyhában is tálalhatják nekünk az ételeinket. Hungry Hungarians…? Kérdezte nevetve a pincér, majd intett egy nagyot, hogy lépjünk beljebb, majd ő kerít a társaságunknak egy remek helyet.
A FatButcher szintén megérdemelne egy teljes cikket, mert az egyike azon éttermeknek, amelyben az ottlétünk alatt minden 111%-ban kifogástalan volt. Az előételektől kezdve a desszertig minden makulátlan volt. A felszolgálás teljesen közvetlen, magas szinten, és hihetetlen kedvességgel zajlott, miközben minden kérésünket ütemesen kielégítették. Az ételekhez megfelelő borokat is párosítottak, így egy teljes borkóstolóval is gazdagabbak lettünk. A pincér elmondása alapján még soha senkit sem láttak vendégül sem Szlovákiából, sem Magyarországról. Hatalmas gasztronómiai élménnyel távoztunk, majd miután a szállásunkra érkeztünk, Péterrel és Attilával megegyezett a véleményünk abban, hogy Stellenbosh szintén megérdemelne minimálisan három napnyi „odafigyelést”…:)
Az első három nap után azon agyaltunk, hogy egyáltalán jó helyen vagyunk-e, mivel Afrikát teljesen másképp képzeltük el mindannyian. Mindegyikünk már járt szerte a világban, ám Dél-Afrika nagyon kellemes csalódást okozott. Már az elején nyilvánvalóvá vált, hogy Dél-Afrika és köztünk hatalmas „szerelem” alakul…
