Archív fotók Majda Dusán, Karaffa Attila engedélyével, saját (1)
A dunaszerdahelyi kultúrház nekem sosem azt jelentette elsősorban, amit az átlag halandónak. Ha én a kultúrházba mentem, akkor a nagyszüleimhez mentem, és pont, mint más unoka, ha a nagyinál vendégeskedik, általában degeszre tömött bendővel tértem haza. Nagyanyám szakácsnő volt, igazán finomakat tudott sütni, főzni. Ha választanom kéne a rengeteg étek közül, én most vágottborsó levest kérnék sós hajtovánnyal, desszertnek pedig, ha még belémfér, dolkát, lekvárral a tetején. Nem kell összecsapni, majd én kitunkolom vele a baracklekvárt.
Szóval a művészet kevésbé érdekelt, se moziba, se színházba nem jártam, vagyis nem akkor, amikor a terem tele volt népekkel, hanem amikor tök üresen állt, és hallani lehetett, amint a lábam alatt recseg a színpad deszkája. Nagyapámnak munkaköri kötelessége volt a gondnoki állásból kifolyólag ellenőrizni fájrontkor, vagy csak spontán a hétvégeken, hogy minden rendben van-e, bezárták-e az ajtókat, meg hasonlók. Ilyenkor megkérdezte, volna-e kedvem vele menni terepszemlére – már hogy az úristenbe ne lett volna, legalább lemozogtam a sok kaját és jobban emésztett a biztonsági okokból formás zsírpárnákkal bélelt kockahasam.
Nem igazán tudtam gyerekfejjel, mik a paraméterei a kultúrháznak, hova mennyi ember fér be, csak azt, hogy mi hol van, és hova, milyen útvonalon lehet eljutni.
Az ajtók nyikorgására és a hatalmas kulcskarika csörgésére emlékszem, valamint a nagyapámra zúduló ezernyi kérdésemre. A kazánház környékének mindent átható mazutszagára, amivel fűtötték az objektumot. Arra is, hogy hol laknak a tekebábuk, mikor nem ostorozza őket a tekegolyók hada. A jubileum alkalmából megtudjuk, hányadán állunk, a technikai és praktikus hiányosságaimat ebben a posztban egy korabeli nyúlfarknyi lapszemlével egészítem ki. Kezdjük az elején, vagyis a megnyitás évében. A Szabad Földműves hetilap 1977. december 31-i számában „A legszebb ajándék” jelzővel illeti az éppen átadott művelődési házat:
„– Mi ez tulajdonképpen? Kultúrkombinát? Műhely? Szórakozóhely?
– A tervek szerint mindegyik, de egyelőre csupán lehetőség. Tegyük hozzá: Nagy lehetőség. A november negyedikén megnyitott új művelődési ház nemcsak Dunaszerdahely, a város, a járás, tehát a szűkebb pátria, de túlzás nélkül mondható: Dél-Szlovákia egyik legkorszerűbb és legmodernebb épülete… A 315 személyt befogadó filmszínház – melynek Szlovákiában egyelőre nincs párja. A tizenhét méter mély színpad háromszáznyolcvan férőhelyes nézőtérrel – amely szükség esetén akár a duplájára is emelhető – vendéglő: festők, szobrászok műtermei; kiállítóhelyiségek; klubok, ötvenezer kötetes járási könyvtár; pinceklub, automata vezérlésű tekepálya áll a lakosság rendelkezésére…”
Ennyit a lap írásából. Amikor elolvastam a VMK megnyitásának 45. évfordulójára kiírt felhívást, az motoszkált a fejemben, hogy mit tudnék én hozzátenni a tanult emberek dolgaihoz. Se egy emléktárgyam, se egy díszoklevelem, még a Duna Menti Tavaszra is csak mint néző jártam az alapsulis osztályommal. Nekem csak emlékeim vannak, hol vidám, hol szomorú személyes emlékeim, de abból akad egy vagonra való…
Ma már Városi Művelődési Központnak hívjuk, viszont eredetileg nem, vagy nemcsak a városnak, hanem az egész járásnak szánták.
„Az épület makettjét Gyurcsik József, a Városi Nemzeti Bizottság elnöke ünnepélyes keretek között adta át a Járási Nemzeti Bizottság elnökének, Miklós Istvánnak” – írta a korabeli sajtó, mellyel a kultúrház a városon átnyúló, az egész járásra kiterjesztett szolgálatát kívánták prezentálni.
A Csemadok gondozásában megjelenő Hét – akkor népszerű, s bár ideológiai sallangtól nem mentes, viszont igényes – hetilap 1978. február 11-én megjelenő, folyó év 7. számában Gyurcsik József, a Városi Nemzeti Bizottság akkori elnöke és legfőbb elvtársa beszélt a város dolgairól, négy hónappal a Társadalmi Ház, vagyis a kultúrház megnyitása után. Az írásból egyben korhű képet kapunk Dunaszerdahely arculatának átalakulásáról a „Csallóköz szívében”:
– …például, hogy nemrég adták át a Kék Duna áruházat, melynek már régóta nagy hiányát szenvedte a lakosság. Az áruház felépítésével teljesen megváltozott az óváros képe…
…nem mintha a Vámbéry tér ötemeletes tömbházai ehhez már nem „segédkeztek” volna kellőképpen. A templom közvetlen tövéből kizárták a gépkocsiforgalmat, viszont a Bartók Béla sétány (pardon Csillag utca) ma ismert korzó jellegét még hiába keresnénk. Gond nélkül elautózhattunk a kultúrházig, majd onnan a Járásbíróság épületével átellenben a Fő utcára térhettünk ki. Gyurcsik szavainál maradva:
– A város legnagyobb büszkesége azonban, s joggal a Társadalmi Ház. A múlt év novemberében nyitotta meg kapuit, s e rövid idő alatt is számos rendezvény színhelye volt már. Korszerű színháztermének kvalitásairól elsőkként a MATESZ művészei győződhettek meg… A Társadalmi Ház afféle kulturális központja lesz a városnak, de nem túlzás, ha azt mondom: az egész Csallóköznek is. Felelősségteljes munka vár a Társadalmi Ház húsz alkalmazottjára, már csak azért is, mert kettő helyett kell dolgozniuk: az eredeti elképzelések szerint 35 emberrel számoltak, de egyelőre csak húsz embernek tudnak fizetést biztosítani. Az indulás nem lesz könnyű, hiszen azon az úton, melyre lépnek, még senki sem járt. Menet közben kell megtanulniuk a munka minden fortélyát, csínját- bínját.
Szerintem megtanulták, de ha mégsem, a jó pap szintén holtig tanul…
Az első rész itt olvasható.
