Őszinte leszek: azt hittem, könnyebb lesz verset írni a kisebbségi magyarság témájában. Hogyne, hisz az egyformaságainkat, különbözőségeinket annyian megfogalmazták már, a sokszor ismételt frázisok pattogtatását nem szeretem. Nehéz is sallangmentesnek lenni, ha a hazáról van szó, ami számomra egy érzelmekkel, szenvedéllyel teli fogalom. Aztán eszembe jutott egy régi emlék, tisztán, nyilvánvalóan, mint egy villámcsapás…
Két nyelven
Csodás hegyvidéken kiránduló,
csapatostól vonuló raj voltunk,
kíváncsian csivitelő fecskék.
Falun át vitt az út, amikor
egy helyi idős ember szóvá tette,
hogy miért beszélünk magyarul?
Akkor először hallottam:
„Na Slovensku po slovensky!“
(azóta hányszor még…)
És tudtam, hogy nincs igazság.
Nincs, mert nyolcévesen
falom a magyar irodalmat,
a szlovák ragozás meg se kottyan,
igaz, még tökéletlen a németem.
Az égvilágon semmi baj velem.
Velünk, akik két nyelven
tanuljuk a tudományok titkait.
Hogy milyen magas az ég,
s abban mennyi bolygó, csillag lakik?
Vajon hány generáció kell,
hogy kiirtsuk az ellenszenvet
minden iránt,
ami nem MI vagyunk?
Hogy idegenektől féltsük a lakást?
Letelt a száz év emberek,
és még csak el sem kezdtük a rendrakást…
