FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Egy nagy közönségkedvenc, aki után még a Dukla Prága időszakában a nagy Barcelona is érdeklődött, és ha a hátvédekről beszélünk, egy patinás labdarúgóként jegyezték őt a DAC-krónikások minden egyes történelmi cikkbe, illetve könyvbe. Legenda, így egyszerűen, de pontosan jellemezhetjük őt. Jano Kapko a feledhetetlen kettes a nyolcvanas évek DAC aranycsapatából.
Janko, üdvözlünk!
Köszönöm szépen.
Az első kérdésem, hogy vagy?
Köszönöm, nagyon jól szolgál az egészségem.
A felvétel előtt beszélgettünk arról, mi lesz az első témánk. Már régebb óta elkészítettem az interjú vázlatát, amely két klubról szól: a prágai Dukláról és az FC Barcelonáról. Az ifjabb generációk számára meg kell említeni, hogy 18-20 éves korodban a prágai Dukla katonacsapatához kerültél, amely akkoriban a csehszlovák klubfutball kirakatcsapata volt. Az együttessel a nemzetközi színtéren is sikereket értetek el, ráadásul pályára léphettél az FC Barcelona ellen is. Sőt, volt egy felejthetetlen mérkőzésed a milánói San Siro stadionban is az 1982-ben világbajnoki címet szerző olaszok ellen, akikkel a következő selejtezősorozat első meccsén találkozott a csehszlovák válogatott. De kezdjük a Dukla Prágával!
Akkoriban két év volt a kötelező katonai szolgálat. A Dukla kinézett engem az U21-es nemzeti csapat tagjának és mivel előnyt élveztek a játékosok kiválasztásában, hozzájuk rukkoltam be.
Talán kevesen ismerik a történetet, amiről mi egy régebbi interjú során már beszéltünk, hogy annak idején megszólított az FC Barcelona. Hogy történt ez?
Az európai kupában a Barcelonát kaptuk. A párharc első hazai felvonásán teltház előtt győztünk is, óriási volt a felhajtás. A Juliska stadion nem egy hagyományos stadion volt. Idegenben is teltház várt minket, az edzésünkre is harmincezren voltak kíváncsiak. Bár 4:0-ra kikaptunk, valószínűleg a teljesítményemmel felkelthettem a spanyolok érdeklődését, viszont akkor még más idők voltak, csak a harmincadik életévüket betöltők utazhattak külföldre és igazolhattak külhoni klubba.
Ha akkoriban megkaptad volna az engedélyt, bevállalod az odaigazolást?
Persze, miért ne?
Viszont máshogy alakult a történeted. Végül Trencsénbe raktak át bizonyos lépések után, amelyeket meg is oszthatsz velünk, ha szeretnéd. Mi történt?
Akkoriban a prágai Duklában Kocek ezredes volt a főnök, aki azt mondta, hogy nem akarja kettétörni a pályafutásomat, de haza kell mennem Trencsénbe futballozni, ahol a szüleim is éltek. Nem volt kedvem elmenni egy válogatott összetartásra, így ez lett a következménye. Pedig már nem újonc szerződésem volt a prágaiakkal, hadnagyi rangot is kaptam. Trencsénbe kerültem, majd Dunaszerdahelyen találtam meg végül a helyem.
Videóinterjú:
Interjú Ján Kapkóval | SzerdaHelyzet Extra
Erre jól emlékszem. A téli felkészülésre jöttél még abban az évben, mikor a Szlovák Nemzeti Ligában szerepeltünk, és amely végén feljutottunk. Nagyon jól emlékszem rád, a felkészülési találkozókat salakon játszottuk. Ki szólított meg Dunaszerdahelyről, és tudtad, hova igazolsz?
Nem, halvány sejtésem sem volt. Trencsénben laktam, ahol két lakásom is volt: az egyik a Duklától, a másik pedig a munkaadómtól, így nem tudtak megtalálni. Akkoriban a Zsolnával írtam volna alá a szerződést, Krasnohorský úrral, de egyszer csak rám szóltak, hogy nem veszem fel a telefont, van egy hívásom. Átmentem a szomszédasszonyhoz, és azt mondták a telefonban, hogy – miközben a szüleim Pöstyénben voltak – lent vár egy autó. Nem tudtam, mi történt. Elnézést kértem, a pénz és a zsolnai szerződés már az asztalon volt, majdnem aláírva… Végül, amikor visszaértem, elutasítottam a zsolnai szerződést, mert Weisz Misi bácsival megegyeztünk. A szüleim elmentek, mi pedig aláírtuk a kontraktust. Misi bácsi elintézte.
A Bohemians otthonában elszenvedett kiütéses vereség volt a fordulópont, mert akkor döbbentünk rá, hogy meg kell erősíteni a csapatot, amelynek a minősége kevés volt az akkori élvonalra. Paradox módon az a meccs nem ártott, inkább segített nekünk, mivel felébresztett minket. Hogyan emlékszel arra az összecsapásra? Ha jól tudom, az első félidő végén le is cseréltek…
A meccs előtt sérült voltam, és amikor Pecze vezetőedző megkérdezte, játékra alkalmas állapotban vagyok-e, sajnos igent mondtam, mert mindenképpen pályára akartam lépni Prágában, szerettem volna bizonyítani. Lecseréltek, mert talán négy gól is az én felemről esett, nulla teljesítményt nyújtottam. A szurkolók rengeteg busszal jöttek el utánunk, és még szét sem húzhatták a „Celá Praha čumí, jak DAC umí!” feliratú molinót, mert a 15. percben már három vagy négy nulla volt. Aztán hagyták is annyiban, nem húzták szét.
Hogyan tekintesz vissza arra az első idényre, amely során több olyan meccset is vívtunk, amelyek a mai napig beszédtémát szolgáltatnak. Említsük meg a prágai Sparta elleni 3:3-at, amely során Medgyes Józsi két gólt is szerzett.
Érdekes volt. Már akkor teltházak voltak, amikor még csak harcoltunk a feljutásért. Fokozatosan építették át a stadiont, a valamikori kis lelátó helyére egy nagy került.
A nézők akkor is jártak, ha nem volt ülőhely, rossz és jó időben egyaránt. Otthon remek hangulat volt, és idegenbe is elkísértek minket.
Megszoktuk, hogy a másodosztályban nincs olyan nehéz dolgunk, mert annyira jók voltunk. Majd jött az élvonal, más játékosokkal és más pillanatokkal.
Az említett szezont követően megerősítették a gárdát, és a jobb helyezésekért szállhattunk harcba. Megnyertük a Szlovák és a Csehszlovák Kupát, majd jött a Bayern München elleni párharc. Hogyan emlékszel ezekre a klubunk számára a mai napig mérföldköveknek számító eseményekre?
Akkoriban nem tizenegyen, hanem tizenketten futballoztunk odahaza, de akár Homonnán is. Olyan messzire is elkísért miket néhány autóbusznyi ember, és a Homonnának valószínűleg sose lesz nagyobb számú nézője annál, mint amikor a DAC vendégeskedett náluk. Az emberek nagyban motiváltak minket. Mindenkinek megvoltak a saját problémái, de amikor kiszálltunk az autóbuszból és megláttuk, hogy teltház van, mindenről megfeledkeztünk. Amikor Kopřivnicében megnyertük a Csehszlovák Kupát, a nézők többsége Dunaszerdahelyről érkezett. Amikor pedig a Bayern látogatott ide, megállt az élet.
Emlékszel a Bayernre?
Persze. Idegenben vereséget szenvedtünk, a helyemre beálló Szaban Tibor rögtön betalált. Otthon pedig történt, ami történt. Óriási különbség volt a két csapat között. Akkoriban máshogy álltak a labdarúgáshoz, mint manapság. Dunaszerdahelyre olyan játékosként érkeztünk, akik nem kellettek sehova máshova: Tibor Mičinec, én, Rudo Pavlík, Karol Krištof vagy Jano Hodúr. Ők minden kiváló futballisták voltak. A nézők megadták nekik a második esélyt, és amikor pályára léptek, csak ámultak.
Ahogy említetted, akkoriban sok olyan labdarúgó érkezett, akik máshol problémásnak számítottak, de itt megtalálták a helyüket. Most, 2022-ben azt is kijelenthetjük, hogy otthonra leltetek Dunaszerdahelyen, hiszen rajtad kívül több egykori csapattársad is itt telepedett le.
Ez a vezetőség és az edzők bizalmából fakadt.
Misi bácsi vagy Šanta úr lényegében a nap huszonnégy órájában azon fáradozott, hogy mi jól éljünk. Mi, a játékosok éreztük ezt, és ha nem jöttek az eredmények, akkor leültünk és egymás között megbeszéltük a dolgokat, hogy ha valaki nem érzi jó formában magát, az inkább ne is menjen fel a pályára, majd megoldjuk helyette is.
Barátok, család voltunk, a feleségeknek, barátnőknek és a gyerekeknek a tribünön és az étteremben is megvolt a maguk helye. Tényleg egy család voltunk. Ha szombaton játszottunk, vasárnap pihenőnk volt, hétfőn edzettünk és beültünk egy sörözőbe, ahol kielemeztük a meccset akár jó, akár rossz volt. Ezeken a találkozókon mindenki jelen volt.
Azt láttuk, hogy a pályán ki volt a vezér, de ki irányított az öltözőben?
Mindenkinek megvolt a maga mozgástere, bárkinek megmondtuk, ha nem teljesített jól – akár tapasztalt vagy tapasztalatlan játékosról is legyen szó. Ezt mindenkinek el kellett fogadnia, de ha valaki nem így tett és jelezte, hogy gondjai vannak, azt mondtuk, intézze el azokat és aztán pályára léphet. Közös volt a célunk. Annyi néző, mint akkor Dunaszerdahelyen, a Sparta vagy a Slovan meccseire se látogatott ki. Teltház volt.
Ehhez a témához még bizonyosan visszatérünk, de most beszéljünk egy kicsit a hajviseletedről, amelyet aztán több csapattársad is ellesett tőled, és amelyet dauernak hívtak. Emellett a hosszú ujjú mezt mindig feltűrted, ami nem volt megengedve, vagy a kezdő sípszó után azonnal kitűrted. Neked elnézték ezeket a dolgokat…
Elnézték, mert minden egyes alkalommal sárga lapot kellett volna adniuk.
Ami a hajviseletet illeti, az egyik mérkőzés után elmentünk inni, majd jött egy daueros hajú srác, aki megkérdezte, hogy nem akarom-e én is így hordani a hajam. Nekem mindegy, válaszoltam, és kész is volt a fogadás.
Amint aznap este befejeztük a sörözést, a barátom felesége meg is csinálta a hajam, reggel pedig úgy mentem edzésre. Ezek az úgynevezett hirtelen döntések, amelyeket egyáltalán nem bántam meg.
Akkoriban főleg a fiatalabb generáció tette magáévá azt a hajviseletet utánatok, és így is fociztak a pályákon.
Ősszel és télen nem akartam rövid ujjú mezt felvenni, így mindig feltűrtem az ujját. Akkoriban a meznek be kellett lennie tűrve a nadrágba, de a kezdő sípszó után a játékvezetők és az ellenőrök már nem foglalkoztak ilyen dolgokkal. Én voltam talán az egyetlen rebellis.
Akkoriban már megvolt a híred a bajnokságban, és a játékvezetőkkel is ismertétek egymást. Dunaszerdahely kisváros, a nyolcvanas években nem volt túl sok lehetőség, hogy az ember kikapcsolódjon, csak a foci. A szombati vagy a vasárnapi hazai mérkőzések ünnepnek számítottak. Tudatosítottátok, hogy mekkora ikonok és mennyire közkedveltek vagytok városszerte?
Néhányan szerettek, néhányan nem – ez nézőpont kérdése.
A Bayern elleni párharc pályafutásod csúcspontja? Te ezt követően még a válogatottig is eljutottál – bár csak az olimpiáig, de olyan csapattársaid voltak, mint Majoros Gyuri, Rudo Pavlík vagy Fieber Peti. Ha jól emlékszem, otthon játszottunk. Ez a két dolog jelenti karriered csúcsát?
Ami a sportpályafutást illeti, az embernek be kell osztania a csúcspontokat, amelyeket az elejétől a végéig el kell érni. Aztán mindent egyben kell értékelni, és az a jó, ha azt tudom mondani, hogy minden remek volt. Amikor a Bayern ellen futballoztunk, örültem, hogy az itteni szurkolóknak megadatott, hogy élőben láthassák a bajor sztárcsapatot. Tudom, hogy akkoriban a Slovan felajánlotta a stadionját, hogy több ember mehessen ki arra a meccsre, de Misi bácsi azt mondta, hogy bár kevesebb ember látogathat ki a találkozóra, de a szurkolók megérdemlik, hogy Dunaszerdahelyen fogadjuk a müncheni gárdát. Ez fontos volt. Ő egyetlen dolgot akart: elhozni az itteni embereknek a Bayern Münchent.
Ez a jövőre nézve is jó döntés volt, hiszen, hogy nézne ki, ha az évszázad meccsét a Slovan stadionjában abszolváltuk volna? Kiváló döntés született. Más. Mit jelentett, jelent számodra a DAC és Dunaszerdahely városa?
A már említett pöstyéni szerződéskötés után két nappal érkeztem ide. Remélem, senki sem sértődik meg, ha azt mondom, régebben az egész város csaknem egy utcából állt, nem találtuk meg a stadiont sem, amelyről azt tudtuk, hogy a hotel mellett található. Idővel a szívemhez nőtt, ide nősültem és van két gyerekem. Elégedett vagyok itt.
Akkoriban hogyan tekintettetek magatokra a DAC aranycsapataként? Mennyire voltatok profik? Tudni kell, hogy akkoriban volt egy másik munkahelyetek is, amely – most már elmondható – lényegében csak papíron létezett.
Igen, általában valamelyik szövetkezetnél voltunk vezetve.
Te hol voltál, Légen?
Igen, ott.
Hogyan tekintesz a saját és a játékostársaid pályafutására ez időszak alatt, összehasonlítva a többi évtizeddel és azzal, hova jutott el mára a labdarúgás és az azt körülvevő üzlet?
A mai foci üzlet. Akkoriban arról szólt a történet, hogy valahol valamit tenni akartak az emberekért, mint például anno Dunaszerdahelyen. Szövetkezeteknél, cégeknél voltunk vezetve papíron. Amikor kétszer-háromszor megjelentem Légen, az alkalmazottak körbevezettek és beszélgettünk. Ugyanez volt, amikor a fizetésért mentem: mindenkivel elbeszélgettem. Aztán elég gyakran jártam oda,
Légen játékosként és edzőként is megfordultam. Ma már teljesen más a helyzet. Később magánvállalkozók lettünk, már nem a szövetkezet volt a munkaadónk, adózni kellett a fizetésből. Manapság csak a futballal kell a játékosoknak foglalkozniuk – nem tudom, hogy ez jó vagy sem.
A mi időnkben remek közösség jött össze a DAC-ban. Nem féltünk kimenni az emberek közé vagy a május elsejei felvonuláson zászlókkal masírozni, majd hoztak nekünk egy sört. A városban és a szurkolók között is családias hangulat uralkodott. Mindenki tegezett mindenkit, még én is a hatvan-hetvenéves bácsikat. Jelenleg minden az üzletről szól.
Az öltözőben is hidegebb a hangulat?
Ezt nem tudom értékelni, hiszen nem jártam az öltözőben. Mindenki saját magát akarja eladni, akár itt vagy a Slovanban szerepeljen is, és most csak a mi bajnokságunkról beszélek. A magasabb szintű bajnokságokban máshogy van, ott tényleg profi futballisták vannak, akik tudják, mit akarnak. Van itt egy nagy akadémiánk és olyan stadionunk, amely csak néhány van Európa-szerte, de egyszerűn nincs utánpótlásunk, akik eljuthatnának a felnőttcsapatig, ahol egy saját nevelésű labdarúgót sem találunk.
Az öltözőből hiányzik egy olyan játékos vagy közösség, aki még hétfőn vagy kedden sem tudja elfelejteni, hogy a hétvégén vereséget szenvedett – amilyenek ti voltatok…
Mi nem felejtettünk el, még a következő meccs előtt is arról beszélgettünk, milyen hibákat kell kiküszöbölni. Más korban élünk, nem tudom értékelni a labdarúgás mostani állapotát.
Ha manapság bekapcsoljuk a televíziót, lényegében alig van olyan bajnokság, amelyet nem lehet figyelemmel követni. Milyen mérkőzéseket nézel, mely játékosok és milyen stílus tetszik neked? Arról is ejtsünk szót, hogy a posztodon milyen típusú futballisták játékára csettintesz elismerően?
A mai foci felgyorsult, dinamikusabb és technikásabb. A klubok pénztárcáján múlik, mennyire sokoldalú játékosokat tudnak vásárolni, hiszen nem lehet mindenki gyors, lassú, technikás vagy vezéregyéniség.
A csapatnak, a 22 futballistának egyfajta családot kellene alkotnia feleségestül, mindenestül. A felmerülő problémákat közösen kellene megoldani, hogy mindenki felkészült legyen a mérkőzésre.
Nem tudom, hogy megy ez most a DAC-ban, de azt hallottam, hogy angolul beszélnek egymással. Nem tudom összehasonlítani a mostani bajnokságot azzal, amiben mi szerepeltünk. Azt sem tudom eldönteni, hogy a mostaniak jobbak-e nálunk. Van, aki jobban futballozik, de a nagy európai bajnokságokban szereplőknek, például Ronaldónak sem megy mindig ugyanolyan jól.
Ne hasonlítsuk össze az egyes évtizedeket, a nyolcvanas éveket a mostaniakkal, egy dolgot viszont kijelenhetünk: míg a nyolcvanas években mondjuk a Sparta képes volt idegenben legyőzni a Barcelonát vagy a Real Madridot, és a magyar Videoton többek között parádés futballt és Manchester Unitedot kiütve bejutott egy európai kupadöntőbe, jelenleg túl nagy a különbség. És ez valószínleg nem csak pénzkérdés.
Igen, nem a pénzről szól minden, de ott megvan az akarat, hogy mindig százszázalékot nyújtsak. Hívhatok egy kiváló festőt otthonra, de ha rossz napja van, akkor elrontja a munkát. Ha valaki nem segít neki, akkor elrontja. A múltban jobban odafigyeltek a nézőkre, mint bármi másra. Dunaszerdahelyre is érvényes volt, hogy ha ki is kaptunk otthon, a nézők megtapsoltak minket. Emlékszem, talán az Ostrava ellen szenvedtünk odahaza vereséget, de a szurkolók állva tapsoltak minket, és azt mondták, nem baj, következőre jobb lesz.
Mindent megtettetek a sikerért.
Ha a néző érzi, hogy a játékos a pályán hagyja a szívét, akkor azzal az érzéssel jöhet le a pályáról, hogy bár ma nem nyertünk, legközelebb fogunk.
Hogyan tekintesz a jelenlegi újkori DAC-ra, hol állunk most? Többet vártál abban a tekintetben, ahogy a szlovák bajnokságban szerepelünk, ahol a minőséget elnézve nem szabadna túl nehéz feladatnak lenni bizonyos mérföldkövek elérése?
Ahhoz képest, hogy a DAC-nak van lehetősége külföldi játékosokat vásárolni, és nem ritkán kilenc-tíz kap helyet a kezdőcsapatban, a kispadon pedig mindössze két-három szlovákiai foglal helyet, az eredményeknek és a színvonalnak jobbnak kellene lennie.
Most is láthatjuk, hogy a dunaszerdahelyi néző mindenhova elkíséri a csapatot – akár nyernek, akár veszítenek. Ők valószínűleg érzik, hogy megfordul a szerencse, de a játékosoknak többet kellene beleadniuk.
Nem tudom, az-e a hiba, amit említettem, hogy túl sok a külföldi futballista, akik talán törődnek a csapat eredményességével, talán nem. Manapság az megy, hogy lejátsszák a meccset, és arra törekednek, hogy ők jó teljesítményt nyújtsanak. Bármi is legyen a végeredmény, ő el akarja magát adni. Pont ezáltal nem sikerül nekik eligazolni, mert ha a csapat nem szerepel az európai kupasorozatok valamelyikében, akkor nem veszik meg őket. Egyénieskedő játékosokat keresnek, akiket nem izgat, mit tesznek bele a csapatmunkába.
Ez átszövi azoknak a megfigyelőknek, szakértőknek a munkáját, akik keresik a tehetségeket, vagy már csak a nagy klubok keresnek olyan futballistákat, akiknek a csapat az első?
Néhányan azért keresnek ilyen egyénieskedő labdarúgókat, mert pont ilyen hiányzik nekik a klubból. Valaki ilyet és olyat is keres, aki képes együttműködni a csapattal. Valaki pedig egy olyan csatárt keres, aki csak kivár, de lehet, hogy egy passzból gólt szerez. A megfigyelők olyanok, amilyenek, de talán nem ártana Dunaszerdahelyről is választani valakit. Ez pedig a néző.
Ez egy jó meglátás volt. A néző, mint a tizenkettedik és az egyik legfontosabb játékos.
A néző sosem változik, mindig teljes odaadással szurkol, legyen szó a nyolcvanas, kilencvenes évekről vagy a mostani időkről. Mindig csúcsformában vannak, nem is értem, hogyan csinálják, és kíváncsi vagyok, meddig tart ez ki nekik.
Mit tartasz a legfontosabbnak a nézőkkel való kommunikációban?
A teljesítményt. Ha ez nem szólítja meg őket, akkor mást választanak. A hűséges szurkolók mindig kijárnak a meccsekre. Kritizálnak, régebben is kritizáltak és a jövőben is fognak, de mindig azt mondják, még utoljára kimegyek a DAC-ra. Aztán egyszer csak azt veszik észre, hogy véget ért a bajnokság, ők pedig egész évben kijártak a mérkőzésekre.
Beszéljünk a futballistákról, ezen belül a külföldiekről is. Melyik labdarúgó játéka tetszett az elmúlt tíz évben? És ha lehet, ne olyan futballistákról beszéljünk, mint Messi vagy Ronaldo, akiket szinte mindenki mondana. Hozzáértőként kit választanál?
Ezen nem is gondolkoztam. Az elmúlt tíz esztendőben? Ibrahimović, aki folyamatosan termelte a gólokat, de sohasem értékelték őt igazán. Képes volt két-három játékost lekötni, helyzeteket kialakítani.
Edző? Lehet olyan is, aki vezetett, vagy választhatsz a világ labdarúgásából is.
Mindenkinek megvannak a saját módszerei, nehéz lenne választani. Lehetnek elképzeléseim, de meg kell néznem, milyen a csapatom, és rájuk kell szabni a taktikát. Ez olyan, mintha szeretnék egy szép öltönyt, de nincs rá pénzem, nem engedhetem meg magamnak.
Ha egy világszínvonalú edző érkezne Dunaszerdahelyre, nem csinálhatná azt, amit mondjuk a Barcelonánál vagy a Bayern élén, esetleg Milánóban. Azzal kell dolgoznia, ami itt van. Egy pék sem tud csak vízből kenyeret sütni. Valami lesz belőle, de az nem ugyanaz.
Van olyan klub, amelynek a mérkőzéseit mindenképpen figyelemmel követed a televízióban?
A DAC találkozóit megnézem, és ha nem vagyok otthon, akkor később mindenképpen megtekintem az összefoglalót. Egyébként szeretem az angol bajnokságot, de figyelemmel követem a német másodosztály meccseit is. Sokat vagyok Németországban, néha kilátogatok a második ligás összecsapásokra.
A mai jobbhátvéd pozíciója miben hasonló azzal, ahogy te futballoztál és miben teljesen eltérő?
Manapság mindegy, hogy egy jobbhátvédről beszélünk vagy sem, mindenkinek minőségi futballistának kell lennie. Ezeknek a játékosoknak tudniuk kell, mit akar tőlük az edző. A labdarúgóknak úgy kell ismerniük egymást, mint a családtagoknak: tudniuk kell, ki mire képes, illetve nem képes. A mai jobbhátvédek már csatárként és középpályásként is megállják a helyüket. Viszont, ha odaáll a jobbszélre, az edző elmondja neki, kit kell fognia, onnantól rábízza a dolgot.
Az utóbbi időben a generációd tagjai kaptak néhány meghívást – volt, hogy tizenegyen jöttetek, de volt, hogy csak egy kisebb csoport. Ebben a tekintetben már jobb a helyzet, mint volt 15-20 évvel ezelőtt. Amikor a könyvbemutatóm zajlott, arról beszélgettünk, hogy kevés érdeklődés van irántatok. Ezeken a hivatalos találkozókon kívül kapcsolatban vagytok?
Sajnos nem igazán. Néha Audi Gyurival és Leškiv Palival összefutok. Keveset találkozunk, talán nekik is megvannak a kötelezettségeik. Én sem járok túl gyakran ki, lecsökkentettem ezek számát. Nemrég kaptam egy meghívást a trencséni várba, ahol az ottani labdarúgás dicsőségcsarnokába fogok bekerülni. Ha véletlenül valakivel összefutunk, egy sör mellett elbeszélgetünk.
Hogyan él Ján Kapko otthon az aktív labdarúgás nélkül?
Sokat pihenek.
A legutóbbi beszélgetésünk során említetted, hogy nagyon szereted a házi kolbászt és a házi pálinkát. Jól emlékszem?
Igen, miért is ne? Ami jó, az jó. Ízlik.
Jó egészséget kívánok neked, és úgy vélem, a DAC-közösség nevében köszönet jár azért, amit a sárga-kék színekért tettél. Köszönöm a beszélgetést, tiéd az utolsó szó.
Köszönöm a meghívást, és bízom benne, hogy a legjobb dunaszerdahelyi játékos, a néző továbbra is kitart a csapat mellett, és bízom benne, hogy a hőn áhított bajnoki cím sincs már messze. Ezt kívánom mindenkinek.
Remek, szebben nem is lehetett volna lezárni. Köszönjük!
