Archív fotók Majda Dusán, Karaffa Attila engedélyével
A kultúrház építésére nyilván nem emlékezhetek, hiszen az átadás napján alig múltam egy esztendős. Viszont az nagyon is élénken él bennem, miként változott a művelődési ház környezete, illetve maga az épület. Hogy a park sóderes, térdszaggató talaját hányszor és hány fajta térkő borítás váltotta, majd eltűnt az a százéves gesztenyefa is, ami alá gubacsot jártam szedni.
Emlékszem a park utolsó épületének bontására, és mikor egy alkalommal kajánul leküzdve nagyszüleim alagsori lépcsőit, kerékpárral landoltam a spájzajtón, ami tulajdonképpen sosem volt spájz. A hosszúkás gépházszerű helyiségben nagyapám zászlócskái lógtak a falon, köztük nem egy DAC-os ereklye is, melyeket máig féltve őrzök. Ha fociról volt szó, sosem felejtettem el megemlíteni, hogy a papa szintén nagy drukker hírében állt és az öreg falazott óra környéke volt a törzshelye a stadionban.
Egy képet nézegetek, mely valószínűleg a pártház tetejéről készült, bal oldalon az Erzsébet tér, vagy Erzsébet sziget fái magasodnak.
Jobb oldalt a járásbíróság tetőszerkezetét és annak cserepeit látjuk sorakozni. Középen már a VMK előtti park látható és az a nagy óra, amiről korábban azt írtam, hogy három példánya mutatta az időt a városlakóknak, viszont mára az összes eltűnt. Talán éppen ez itt, a mandalaszerű virágágyás mögötti bírta a legtovább. Napjainkban csaknem ugyanazon a helyen, modern, digitális LED panel mér egy órában hatvan percet.
A hatalmas, helyben összeszerelhető daruk acélkötelei megfeszülnek, folyik a munka, épül Szerdahely soron következő szocreál büszkesége.
Amire nem lehetek büszke, az az, hogy gyerekkoromban egy alkalommal kérdezés nélkül elszöktem innét a pajtásaimmal az állomási park hajóhintáihoz. Anyám égre-földre keresett, még az éppen akkor felásott gázvezeték árkaiban is. Végül „önként feladtam magam”, vagyis rájöttem, hogy hülyeséget csináltam és visszamentem. Kaptam is hideget-meleget a fejemre, száz pofonnál is jobban fájt azt hiszem. Pedig igazán lett volna elég hely a játékra a kultúrház előtt is…
Akkor még nem állt a szökőkút, és a második emeleti könyvtárból – ahová édesanyámmal jártam – egészen más képet mutatott a kultúrház előtti tér.
A gyerekkönyvtár ablakai oldalirányba, a mai Bartók Béla sétányra néztek, pontosabban a Centrum áruházra. Ahogy gyermekkoromban, úgy mostanában is megfordulok néha a Csallóközi Könyvtárban, a VMK, vagy ahogy napjainkban nevezik a „Csaplárkult” második emeletén.
Sosincs tolongás a pultnál, aztán meglehet, én járok rossz időpontban. A sokezer könyv némán várja a látogatókat, csak a terem sajátos illata árulkodik, hogy itt bizony a tudás fája gyökerezik. Ottlétemkor mindig kinézek az ablakon, felülről a VMK előtti park egy másik képét mutatja felém. Jól belátható onnan a szökőkút „Három Gráciája”, miközben a könyvtár csendje elnyomja a Fő utca forgalmának zaját is…
ELŐZŐ RÉSZEK:
A Három Grácia tere, avagy 45 éves a dunaszerdahelyi VMK
