Fotó: Horen
Életem egyik első bezzegezése következik. Amikor én gyerek voltam, még volt hó télen. Amikor én gyerek voltam, a szüleim azt mondták, hogy amikor ők gyerekek voltak, méteres havat kellett ellapátolni a kapuk elől, vagy ugyanekkorában kellett elballagni az oskolába.
Sever 2-n a Lőrincz Gyula utca és az SzNF tér közti zöld övezet, a maga járda melletti néhány százalékos lejtőjével volt a mi kis Donovalynk, és ugyan már 30 éve sem töltöttük a hóban az egész telet, de élénk és sűrű emlékeim vannak arról, hogy nem volt olyan kezeslábas síruha, ami ne kapott volna valahol léket. Szárazon sose úsztuk meg a lakótelepi alpesi élményeket, dermedt bokával, csuklóval, nyakkal csurogtunk haza.
A fehér zaj akkor még gyerekzsivaj volt; kintről szólt befelé, és nem bentről kifelé.
Harminc éve csupa hó volt az úttest, és marha jó volt Fittipaldiként végighorzsolni, pördülni a csúszós Severringen. Most valahogy úgy tűnik, a szüleim nem morogtak annyit azon, hogy nincs rögtön elkotorva és felsózva minden négyzetcenti, pláne, hogy a Moszkvicsunkkal nem siettünk annyira az égvilágon sehova.
A rohadt életbe, ha nem is volt már akkor sem méteres hó, mint Kanadában, de legalább voltak méteres befagyott pocsolyák, melyek egyikén szét is zúztam a térdem, mikor karácsony előtt odakorcsolyáztam a vadiúj Felíciánkhoz!
Ma pedig az van, hogy kevesebb napon van hó, mint a karácsony, ráadásul még azt sem tudjuk, hogy az év (ősz?; tél?; tavasz?) melyik napján számolhatunk vele. 2023-ban a hó szerdahelyi világnapja január 22. volt, és a jó ég tudja, lesz-e még ilyen. Vasárnap reggel azt láttuk, hogy no, lesz belőle bötű, viszont azt is, hogy délutánra 2, másnapra 7 fokot jelez az app.
Ezek lesznek gyerekeink emlékei, amikor majd ők bezzegeznek. Akkor még volt egy nap hó, a fater gyorsan összekapta magát, és úgy száguldott a mamáékhoz a padlásukra spájzolt szánkóért, mintha nem lenne holnap. Ja, nem is lett.
Aztán a szántásokon, barázdákban relliztünk a szomszédokkal, mígnem odaértünk az új lakónegyed friss, még nem betonozott, csak szegélyezett úttestjére, ott lehetett egyet fittipaldizni (teszek róla, hogy ez a név fönnmaradjon). Visszafele a Lidl mellett már karcoltuk az aszfaltot a milliméteres hóban.
A szomszédokkal szinte versenyezni kellett, hogy mindenkinek jusson egy hóemberre elég matéria, de ezzel el is tüntettük a javát az udvarról.
Az este pedig már nem lett világosabb a hótakarótól. Akkorra már nem volt meg.
A tél most már nem közeleg, hanem távolodik, és az év egyik legszebb évszakából a legidegesítőbb lesz, mert már nem az élményektől mérhető rendszerességgel gyulladtra sikított torkunktól leszünk betegek, hanem csak úgy, szüntelenül, élménytelenül.
Bocsánat, hogy csak úgy keseregni jöttem, de ha jobban figyelünk, már 25 éve tudhatnánk, mi vár ránk, hiszen a Carpe Diem ’97-ben megálmodta a ma januárjait:
Álmodd, hogy vakít a fény,
Tombol a nyár, e földtekén,
Ne érdekeljen, ha esik a hó,
Mert nyaralni visz az álomhajó!
