Borítókép – a roswelli UFO-múzeum (Wikimedia)
Aki – hozzám hasonlóan – a kilencvenes években volt gyerek, annak jó eséllyel lehetnek olyan élményei, hogy suttyomban áll a tévészoba nyitott ajtaja előtt a hivatalos lefekvési idő után, és épp az X-aktákat próbálja így, „illegálban” megnézni. Ha a delikvensnek épp szerencséje volt, még az is lehet, hogy a szülei a lefülelésekor nevettek egyet, megcsóválták a fejüket, és mondták neki, hogy te ördögfajzat, na gyere, nézzed akkor! Engem legalábbis mágnesként vonzottak Mulder és Scully ügynökök különös, gyakran földöntúli lényekkel és rejtélyes eseményekkel telepakolt kalandjai, amelyek megmozgatták a fantáziámat. Aztán kaptam egy könyvet is, a legendás Mi Micsoda sorozat Titokzatos jelenségek című darabját, na és az már valóban menőség volt, seperc alatt ki is olvastam.
Hát, igen, azok a varázslatos kilencvenes évek! Amikor az UFO-kultúra még virágzott, mindenki az eget kémlelte idegen látogatókat sejtve a furcsa formájú felhők láttán, és gyakorta álltak elő hétköznapi emberek nem hétköznapi mesékkel arról, hogy elrabolták őket a messzi galaxisokból idecsöppent vendégek, hogy mindenféle kísérleteket végezhessenek rajtuk… A média persze előszeretettel kapta fel és népszerűsítette ezeket a történeteket. Ugyanebben az évtizedben láthatta a nagyérdemű azt a hírhedt felvételt is, amelyen a Roswellnél lezuhant űrhajó földönkívüli legénységének egy tagját boncolják épp.
De ne szaladjunk ennyire előre.
1947. június 24-én egy Kenneth Arnold nevű amerikai pilóta repülés közben furcsa jelenségre figyelt fel. Kilenc különös légi járműről számolt be a kaliforniai hegyek fölött, amelyek Arnold szavai szerint úgy mozogtak, mint amikor valaki csészealjakkal kacsázik a vízen.
Benne igazából fel sem merült, hogy valami idegen civilizáció űrsiklóiról lehetne szó, inkább valamiféle új haditechnikai eszközt sejtett a látottak mögött, de amit mondott, azt gyorsan felkapták, majd kicsit ki is forgatták, már ahogy az lenni szokott. Mindenesetre magát a repülő csészealj kifejezést neki köszönhetjük. Esetünkben nem igaz, hogy egy fecske nem csinál nyarat: hamarosan hasonló beszámolók tucatjai jelentek meg az újságokban.
Ezzel csaknem egy időben egy Mack Brazel nevű farmer a New Mexico állambeli kisváros, Roswell határában a fiával egy furcsa rakásra lett figyelmes. Gumicsíkok, alufólia, valamiféle vastag papír, és rudak alkották azt, és különösebb jelentőséget nem is tulajdonított nekik.
Arnoldhoz hasonlóan ő is valamiféle hadieszközt sejtett a maradványok mögött, és értesítette a helyi szerveket a felfedezésről. Brazel egy vele készített interjúban utalt arra, hogy akár valami olyasmi dologról is lehetett szó, mint amilyet Kenneth Arnold látott, ráadásul még egy közinformációs tisztnek is olyan közleményt sikerült kiadnia, miszerint egy repülő korong maradványait találták meg Roswellnél. Egy nappal később egy magasabb rangú tiszt már kijavította a szerencsétlenül megfogalmazott közleményt, és meteorológiai ballon, illetve a hozzá tartozó radarreflektor roncsairól beszélt. Mivel ekkor még nem feltétlenül azonosították a meghatározatlan repülő tárgyakat idegenek űrhajóival, az egész sztori hamarosan a feledés homályába merült.
Persze csak azért, hogy évtizedekkel később, az UFO-láz közepén újra elővegyék.
Jesse Marcel, egyike a maradványok eltakarítóinak 1978-ban állt elő azzal, hogy szerinte a roncsok nem e világról valók voltak, és véleményével éppen a megfelelő embert találta meg: Stan Friedman ufológust. Ezután felgyorsultak az események.
1980-ban megjelent Charles Berlitz és William L. Moore közös könyve, A Roswell-incidens, amely egészen másként mesélte el a történetet, mint ahogy azt 1947-ben tették. Itt már idegenekről, azok eltüntetett űrhajóiról, illetve holttesteiről volt szó, meg az incidenst eltussolni igyekvő amerikai kormányszervekről. Utóbbiak a fáma szerint a roswelli leleteket egy titkos nevadai sivatagbeli bázisra szállították át, mely az 51-es körzet néven híresült el.
Charles Berlitznek egyébként nem ez volt az első olyan könyve, amelyben titokzatos jelenségekről értekezett: neki köszönhetjük a Bermuda-háromszög rejtélyének megalapozását is. Társa, Moore pedig az imént elmegetett Friedmannel később előállt annak a „bizonyítékával” is, hogy a kormány tudott az idegenek balesetéről. Ez néhány, állítólag szupertitkos dokumentumról szerzett fényképből állt, melyek a Majestic-12 nevű projekt létezéséről adtak tanúbizonyságot, mindenesetre hozzáértők számára kevéssé meggyőző módon.
Csak hab volt a tortán, hogy mindezek után 1995-ben a Fox tévéállomás leadott egy úgynevezett dokumentumfilmet, amelyen egy, elvileg Roswellnél szörnyhalált halt földönkívülit boncolnak. Bizony, egy szürke bőrű, nagy fejű, ferdén vágott szemű, gyermekméretű valamit, amilyennek akkoriban előszeretettel képzelték az idegen bolygóról idecsöppent látogatókat.
A felvétel egy bizonyos Ray Santilli nevű fószertől származott, akinek névtelenül küldték el azt – mert persze titkosított dokumentumot csak így „illik” nyilvánosságra hozni.
Michael Shermer Miért hisznek az emberek furcsa dolgokban című könyvében összeszedte, miért problémás ez a felvétel:
- Egyrészt korántsem biztos, hogy 1947-ben készült, másrészt gyanúsan amatőr és homályos a film – márpedig egy ekkora jelentőségű boncolást aligha ilyen csapnivaló minőségben örökítettek volna meg.
- A boncnokok maguk gyanúsan trehány munkát végeznek, még csak meg sem vizsgálják rendesen a kivett szerveket, rossz vágásokat ejtenek, és a szikét sem úgy fogják meg, ahogy a patológusok szokták. Szkeptikusnak még az a szentségtörő gondolat is eszébe juthat tehát, hogy csupán egy előre legyártott kellék-földönkívüli körül bohóckodó színészekről van szó…
- Az pedig már szinte szót sem érdemel, hogy a felvétel tanúsága szerint kis fakoporsókat készítettek a tetemeknek – ha a nyomokat el akarták tüntetni, logikusabb lett volna mindent elégetni, mintsem temetést rendezni.
Mindenesetre a hullámot meglovagolva annak a Philip J. Corsonak is bevallhatnékja támadt évtizedes késéssel, aki az idegenek technológiájának megértését és hasznosítását célzó projekt részese volt, és saját szemével látta azok földi maradványait. Vagy nem. Könyvét a Guardian irodalmi hoax-listájának előkelő helyére sorolta 2001-ben, de ettől még igazi bestseller volt a maga korában.
De hogy nőhetett ez a lufi ilyen nagyra?
Ahogy Tom Phillips és Jonn Elledge Conspiracy című könyvükben rámutatnak, a negyvenes évek után az amerikai kormányzatba vetett bizalom lassan, de erőteljesen megrendült az olyan blamázsok hatására, mint például a Kennedy-gyilkosság, a vietnami háború, vagy éppen a Watergate-botrány. Így nem csoda, ha az emberek azt feltételezték, hogy fontos dolgokat hallgatnak el előlük.
Persze nem segített az sem, ahogy a szervek általában reagáltak a dolgokra.
Az igazság az, hogy a különböző azonosítatlan repülő tárgyakról érkező bejelentéseket nagyon is komolyan vették, csak éppen nem azért, mert idegen galaxisokból érkező űrhajókat sejtettek mögöttük. Sokkal inkább attól paráztak, hogy a hidegháború kellős közepén az oroszok valami olyan légi szerkezettel állnak elő, amellyel hatékonyan tudnak kémkedni az amerikaiak után, netán még támadni is tudnának velük.
Ez a félelmük pedig már csak azért is jogos volt, mert maguk is kísérleteztek ilyesfajta szerkezetek létrehozásával. A slusszpoén, hogy – mint jóval később el is ismerték, éppen egy ilyen szerkezet zuhant le Roswellnél.
Tehát nem egy meterológiai ballon, hanem egy kísérleti kémballon, mellyel az oroszok esetleges nukleáris tesztjeinek felderítését célozták. Persze ezt nem akarták a nagyérdemű orrára kötni, de hát ugye a nagy titkolózás gyakran a valóságnál sokkal rosszabbat sejtet az emberekkel, akiknek izmosra nőtt a fantáziájuk. Ja, és az Area 51-es bázis is létezett, itt fejlesztették például az U-2-es kémrepülőgépet, de E.T.-t ettől függetlenül valószínűleg nem boncoltak.
A kor szelleme kifejezetten kedvezett az UFO-észlelésekről, elrablásokról, harmadik típusú találkozásokról szóló történeteknek, melyek teljesen racionális embereknél is okoztak félremagyarázott érzéki csalódásokat. Mára, mikor már tuti nem létezik, hogy ne vennénk észre egy UFO-t, illetve akárki azonnal le tudná filmezni azt a mobiljával, valahogy alábbhagyott a földönkívüliek kedve arra, hogy tanulmányozzanak bennünket. Hiába, elég szégyenlős népség! Persze mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne máshol – sőt akár milliónyi másik bolygón – intelligens élet rajtunk kívül, de most őszintén: biztos szeretnénk, hogy meglátogassanak minket?
