A cikk megjelent a Klikk Out 2023/01-02. számában.
Nagyon sokan kérdezték, mielőtt elutaztunk volna, hogy nem félünk-e az ismeretlentől, a médiában gyakran nagyon veszélyes jelzővel ellátott Dél Afrikától, ahol nem ritka a rablás, fosztogatás. Erre csak egy válaszom volt mindannyiuknak: „veszélyesebb hely a világon sosem volt, és lesz, mint Dunaszerdahely a kilencvenes években”… 🙂 Aki fél, az ne menjen az erdőbe! Félelmet nem ismerve, nem hagytuk, hogy ezt a bogarat a fülünkbe ültessék, inkább az útitervünk részletes kidolgozására fókuszáltam. Valóban rengeteg időt szántam arra, hogy minél több, minél érdekesebb helyszíneken „verjünk sátrat”, majd összeadtam a lehetőségeket, kivontam az éjszakai vezetést, megszoroztam az improvizálással, az eredmény pedig ennyi lett: közel 5000 km autóval, több mint 20 000 km repülés, majd több tízezer lépés…
1. rész: Dél-Afrika, miért is ne?
Tudni kell, hogy a Dél-Afrikai Köztársaságban baloldali közlekedés van, akárcsak Angliában, vagy Thaiföldön. A bal oldali vezetés sosem okozott nekem gondot, míg robogóval vagy motorral közlekedtem. Sőt! Anglián keresztül már egy negyven tonnás Volvo kolosszussal is szerencsésen eljutottam egészen Edinburgh-ig, majd vissza, ám annak már legalább egy évtizede.
Dél-Afrikában egy nagyon kényelmes SUV-ban foglaltunk helyet, amelyre azért esett a választásunk, hogy kényelemben és biztonságban érezzük magunkat a hosszú út során. Attila lett a navigátorom a teljes autózás során, Péter volt az aktuális útinformáció-felelős, és rá hárult a szállás és az éttermek kiválasztása is, míg én az út elejétől a végéig néha „rongyosra” tekertem a volánt, majd terveztem meg a mindennapi időbeosztást. Mivel nem szerettünk volna éjszaka utazni, néha nagyon korai ébresztőt kellett fújnom, aminek Péter „örült” a legjobban… 🙂
Na, de folytassuk az utazásunkat! Miután Stellenboshban felébredtünk a Hawksmoor House borbirtokon, áthaladtunk százméternyit a birtok éttermébe, ahol nagyon színvonalas reggelivel várták a társaságunkat. Helyet foglaltunk a teraszon, és azonnal „jól laktam” az elém táruló látványtól. Eszméletlen, hihetetlen kilátás, elképesztő boldogságmámor öntött el mindannyiunkat. Mennyi mindenre gyógyír az utazás, és annak az élménye…!
Innen elindulva Porth Elizabeth volt a célunk, amely közel 800 km autózást igényelt, így a lovak közé csaptunk, miután feltöltöttük borkészleteinket a kiváló Stellenbosh Berg borvidéki Sauvignon Blanc, Cabernet Sauvignon és Syrah borocskákkal. Egy házasítás sem kerülte el a figyelmünket: a Pinotage, amely a Pinot Noir és a Cinsauit keresztezéséből született meg.
Megközelítőleg 350 km-re található Stellenboshtól a Mossel-öböl, ez idő alatt csak egyszer álltunk meg „megetetni” a vasparipánkat Robertson városában. Rengeteg ember szólított meg a teljes utunk során, az ő történetüket majd egy külön részben „csomagolom” ki nektek. Szeretem az embereket, imádok velük beszélgetni, szívesen hallgatom meg a történetüket, amely néha csak egy cigiszünet hosszával egyenlő, ám némelyikükkel egy órát is eltartott a „dumaláda”.
Nos, Mossel öböl! Miért is álltunk meg itt? Már ebédidő felé jártunk, könyörtelen volt a gyomrunk korgása, ám a Carcharodon carcharias, azaz a nagy fehér cápa volt a legnagyobb ok! Ez a ragadozó épp ezen a ponton fordul elő világviszonylatban a leggyakrabban, így gondoltuk, merülünk egyet, ha már itt vagyunk… 🙂 Sajnos későn érkeztünk a városba, és mivel a közeli Seal szigeten történik a merülés, így ez a hajó már kora reggelt elment, vele együtt az élményünk is, ám semmi sem történik ok nélkül, így a Blue Oyster étteremben kötöttünk ki, ahol újra fenomenálisat ebédeltünk. Inkább mi, mint a fehér cápa minket, gondoltuk, és azt mondtuk, majd legközelebb, holott a nap folyamán még lett volna alkalmunk a kihajózásra, ám akkor eléggé eltértünk volna az útitervünktől.
Az osztrigát szinte mindenhol megkóstoltuk, ám amilyet a Millers Point étteremben szolgáltak fel, azt nem sikerült felülmúlniuk még a Blue Oyster-ban sem. Az étterem házon belül készíti a saját gin italát is, amely Attila szerint remek, vásárolt is egy üveggel. Mossel Bay egy kis városka az Indiai-óceán partján, amelynek a bolygón az egyik legenyhébb éghajlata van, így a közeli szigetek nagyon közkedveltek a fókák körében is, melyekről még egy közeli szigetet is elneveztek. A rengeteg kormorán, amelyek csak úgy köröznek az óceán felett a hajókat kísérve, csodálatos látványt nyújtanak még ebédidőben is. Egy rövidke séta után a városban, majd annak Santos Bay nevű homokos strandján rövid „chill” következett, majd felkészültünk a következő 400 km megtételére.
Dél-Afrika egy hatalmas ország, amely 1,2 millió négyzetkilométert fed le, Szlovákia a 49 ezer négyzetkilométerével szinte elférne Dél-Afrika egy kisebb öblében. Az infrastruktúra és az úthálózat itt a legfejlettebb az egész afrikai kontinensen, kiválóak az autópályáik és megfelelő a közlekedés, amely közben nagyon ritkán találkoztunk forgalmi dugóval. Főképp az dühített, amikor a teherkocsik, és a kamionok egymás közt versengtek előzésben, majd több kilométert egymás mellett haladva a csiga „gyorsaságával” vitték véghez a előzést. Az autópályákon 120 km/ó a megengedett sebesség, és elég gyakori a kamerás sebességmérés. Aa közutakon 90 km/ó, a városokban 60 km/ó a korláltozás. Őszintén megvallva én többször is átléptem a megengedett sebességet, főképp az autópályákon, mivel érkezni kellett. A 150-es tempó nem tűnt oly nagy kihágásnak, ám miután megérdeklődtem az afrikai barátaimtól, hogy milyen bírságra is számíthattam volna, annyit mondtak, hogy hat hónapra letartóztathattak vagy 20 000 rand befizetésére kötelezhettek volna. Még jó, hogy csak az utunk végén kérdeztem rá… 🙂 Lassan, kellemesen, és a tájat csodálva hamarosan megérkeztünk aznapi célálomásunkba.
Az Indiai-óceán meleg áramlatainak köszönhetően Port Elizabeth az egyik legmelegebb éghajlatú város a bolygónkon. A Barátok városa, ahogy a helyiek nevezik, többen pedig egyszerűen P. E-nek. P. E. a csodálatos Algoa-öböl partján található, és része a Nelson Mandela Bay City kerületnek. Nelson Mandela neve egy múzeum és szinte minden utca vagy egyéb létesítmény elnevezésében megtalálható, ez egyben Dél-Afrika legnagyobb kikötővárosa. Este kilenckor érkeztünk meg a szállásunkra, amit 23 on Glen Guest House biztosított, és mivel farkaséhesek voltunk, azonnal egy közeli mexikói étterembe vettük az irányt. Hétfőn a legtöbb étterem zárva van, így a lehetőségeink eléggé korlátozottak voltak. A Mamacitas étterem remek választásnak bizonyult, noha az eddigi éttermek alapján elég magasra helyeztük a lécet, melyekhez képest a mexikói ízvilág kissé „visszalépés” volt. Az adott pillanatban viszont ez volt a legésszerűbb, mivel a hosszú út megtette hatását, és eléggé fáradtan értünk P. E-be. A vacsora közben elfogyasztottunk pár tequilát és „cervezát”, így tele bendővel, és kellemes hangulatban sétáltunk vissza a szállásunkra. Miután reggel felébredtünk, összepakoltunk, reggeliztünk, majd autóval behajtottunk a városba, hogy azt jobban szemügyre vegyük, aztán mihamarabb tudjunk tovább indulni a következő városunk irányába.
„We tried in our simple way to lead our life in a manner that may make a difference to those of others“ – Nelson Mandela emléktáblájára lettem figyelmes séta közben, miközben a város központi parkjában, a Donkin parkban egy csodálatos mozaikjárda, majd egy piramis és egy világítótorony állt az utamba. Nelson Mandela a P. E-hez közeli Transkei tartományban született, így P. E-ben kimagaslóan érezhető N. Mandela apartheid mozgalmának hatása. Kissé gyorsra fogtuk a városi nézelődést, hiszen még a naplemente előtt szerettünk volna Port Edward-ba érni, így szednünk kellett a lábainkat is és szelnünk a hátralévő kilométereket, mivel közel 800 km-es távot kellett aznap megtennünk. Természetesen Péter megtervezte az útvonalon belül található látványos pihenőket, így az utunk nem minden esetben az autópályán haladt végig.
Ezen a napon Kenton-on-Sea partján vetettünk először horgonyt, ahol Péter kinézett egy éttermet, amely sajnos az érkezésünkkor zárva volt, ám a partra kisétálva tátott szájal habzsoltuk az elénk táruló csodálatos látványt. „Azért valami lazát tízóraira be kéne kapnunk nem?” – kérdeztem Pétert, majd Atilla is kérdezve tekintett rá… „Idefele jövet láttam egy pizzériát, nézzük meg, milyen lehet, maximum iszunk egy kávét“ – válaszolta, és már a pizzéria előtt is találtuk magunkat. Ahogy beléptem, azonnal szembetaláltam magam egy hatalmas fatüzelésű kemencével, megpillantottam a pékárut, amelyet a helyszínen sütöttek, és azonnal mondtam a fiúknak, hogy bizony ez a hely első megítélésre remek választás volt.
Miután a helyünkre ültettek, szinte dzsungelszerű erdőn kellett átlhaladnunk, de a látvány egy életre az emlékezetemben marad… Secc-pecc ettünk-ittunk, majd azonnal továbbáltunk, és a következő megállónkig, Kelet-Londonig meg sem álltunk. Kivéve előtte egy elképesztő parton, ahol egy szivarpihenő mellett eldöntöttük, hogy két óra autózás után együnk egy teljes ebédet. Megálltunk egy étterem előtt, de kissé fura volt a rácsos ajtó, és hogy csak csengetés után engedték belépni az étterembe a vendéget. Itt találkoztam azzal, hogy valójában veszélyes is lehet a helyzet, ám mi a rácson kívül nem tapasztaltunk semmi különöset.
Ami késik, nem múlik… 🙂 Kellemesen megebédelve tértünk vissza az autónkhoz, majd feltöltöttük üzemanyaggal, belőttük a navigációs rendszert, és továbbálltunk. Sosem gondoltam volna (pedig levezettem már több millió kilométert), hogy az elkövetkező útszakasz szinte a pokol felé haladt…
