Illatos fénnyel érkezik idén a tavasz, még a hideg nagyszobában ülve is érzem, keveredik a benti mézeskalács aromával, a kisbabaillattal, az esti játékos huncutkodásokkal. Hívás nélkül furakodott be a meghitt pillanatink közé. Fényárban úszunk, vakító világossága kisüti a szemem és a szívem.
Akarattal tartok mindent kint. Bezárom, becsukom ablakaim. Se tavasz, se nyár ne jöjjön, maradjon a tél, maradjunk bent a nagyszobában, a kellemes félhomályban, amiben az idő olyan folyékony, csontok nélküli, megfoghatatlan. Csak boldog. A radiátoros, nyirkos meleg szoba, az öröm, és a meleg fények a hidegben. Itt vagyunk mi otthon. Időtlenül, hangtalanul, lassan mozogva, már-már lebegve, az újrakezdés súlyától mentesen úszunk a pillanattal. Mi vagyunk a most. Ma is és holnap is. Most is és majd akkor is. Ráncainkat számlálva jutunk csak a fogyatkozás tényére és arra, hogy bármikor vége szakadhat a közös időnek. Addig is az ablakokat, ajtókat csukva, a mutatókat pedig mozdulatlanul tartjuk. Se mi, sem senki, se ki, se be. Itthon vagyunk.
A tavasznak mégis volt hozzá mersze! Hívatlanul befurakodni. Nem tudom kint tartani. Meleg sugarai ébresztőt fújó leheletek testemben. Idegszálaim tiltakozásképp tudomást sem akarnak venni róla, ellenkeznek, magukat megfeszítve engem is megfeszítenek, húzzák a karjaim a fehér függönyös ablak kilincse felé. Végünk, elvesztünk a fényben.
