A cikk megjelent a Klikk Out 2023/03. számában.
Fotó: Mathias Reding / Pexels.com
Képzeljék el, egy évvel ezelőtt, egy éjszaka gyanús mozgásra lettem figyelmes a terasz és a bejárat felől. Lépéseket hallottam odakint, szöszmötölést az ajtó előtt, árnyak bújtak árnyak mögé, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez velem történik. Betörtek a lakásunkba és azóta is itt vannak.
Én persze sokat tanultam az elmúlt években ettől az amerikai kissráctól, Kevintől, és mikor egyértelmű lett, hogy ezek itt mindjárt bent lesznek, elővettem a sodrófát, a kilós liszteket, szétszórtam a legókat a padlón, beszúrtam a vasalót és feltettem vizet forrni. Mire felforrt, már bent is voltak. Az elsők persze kaptak a pofájukra, jajgattak is a repülő vasalótól, loccsanó forró víztől, a legóktól sajna nem, bakancs volt rajtuk. De vagy tucatnyian voltak és hátraszorítottak a gyerekszobába. Nem tudhatták, hogy az a legmodernebb fegyverraktáram, tele faragott színes ceruzával, kemény fajátékokkal.
Miután sikerült összegyűjtenem egy rakással, nyitottam is az ajtót és kaptak egy sorozatot. Már épp cipelték volna ki a mosógépet, meg a tévét, de el kellett bújniuk, mert repült a favonat, meg az építőkocka. Csakhogy folyton újra fedezékbe kellett bújnom.
Közben kivilágosodott, és én megpróbáltam az ablakrácson át segítséget kérni, emezek viszont az előszobából kikiabálva azzal etették a szomszédokat, hogy csak hisztizek, ők a szüleim és mindent nekik köszönhetek, mégis tönkreteszem az idegeiket.
Ezt könnyebb volt elhinni, hiába volt felfeszítve a bejárati ajtó és betörve a teraszablak. Hiába kiabáltam, hogy betörők vannak itt, némelyik szomszéd elfordította a fejét, mások egyenesen azt kiáltották vissza, hogy magamnak köszönhetem a szobafogságot, hisz látták, mikor mindenszentekkor faragott tököt raktam az ablakba, meg hallották, mikor azzal dicsekedtem, hogy black friday-kor rendeltem egy iPhone-t, karácsonyra meg angolul írtam a Jézuskának, és nekem nem elég a káposztaleves, bezzeg a hamburger hasábbal.
Hiába kérdeztem vissza, látták-e a bejáratot, csak azt hajtogatták, biztos megint csibészkedtem.
Kértem, hogy hívják ki a rendőröket, erre az a válasz, hogy ők nem keresik a bajt, amúgy is jó helyen vagyok a szobában. Tüntettek a „szobafogságomért”, azt skandálva, hogy hagyjam abba a nyafogást és béküljek ki a „szüleimmel”.
Egy éve így élünk, én legókkal ékelem a szobaajtót, és ha résnyire is nyílik, ceruzákkal böködöm a betolakodókat (a rendes szomszédok legalább faragókat meg új ceruzákat adnak be az ablakrácson), miközben a betörők, a „szüleim” rámolják a hűtőt és dorbézolnak odakint.
Hogy hol a valódi szüleim? Hát itt alszanak mellettem az ágyban. Csak kelnék már fel ebből a rohadt éber rémálomból…!
