A cikk megjelent a Klikk Out 2023/04. számában
Miért is életem kalandja? Elsősorban mert egy nagyon jó baráti társaság verődött össze, akik mindenben számíthattak egymásra, kik az élet minden terén megbíznak egymásban, és ha kellett volna, akkor egyik a másikért a tűzbe is ment volna! Akár a három muskétás vágtunk neki a nagy ismeretlennek, a nagy kalandnak, mely oly hatalmas élményekkel bírt, hogy egyikünk sem felejti el ezt a kalandot élete végéig. Az emberek, a közeg, a táj, egyben Dél Afrika természeti csodái szinte elvarázsoltak, és oly hatalmas pozitív energiával töltöttek fel mindannyiunkat, hogy míg haza nem tértünk, a honvágy szinte érezhető volt a csontjainkban. Gocoň Péter, Kurucz Atilla és jómagam egy olyan utat tettünk meg, amelyhez fogható élménybeszámolót még több órányi „szörfözés” után sem találtam a világhálón…
1. rész: Dél-Afrika, miért is ne?
2. rész: Dél-Afrika, te csodás!
East Londonból kiindulva megterveztük a hátralévő utunkat, amelyet három részre osztottunk. Első szakaszként East London – Port Edward (620 km), majd Port Edvard – Durban (165 km), azt követően Durban – Johannesburg (570 km), ahol a reptéren megváltunk szerett autónktól, amelyet karcmentesen kellett viszaszolgáltatnunk a autókölcsönző társaságnak, és amely biztonságban és a legkisebb gond nélkül szolgált a teljes körutunkon. De mindaddig még hátra volt jó pár kaland, így hát hajrá, megtapostam a gázpedált, és már suhantunk is tovább…
East Londonból indulva nagyjából 230 km-t haladtunk a következő két város irányába, miközben nagyjából 50 km után elfogyott az autópálya, majd a 2-es úton továbbhaladva próbáltunk érkezni aznapi célálomásunkhoz, Port Edwardba, amely további 400 km-re volt Mthatától. Miért is említésre méltóak ezek a városok? Azonnal kifejtem bővebben… 🙂
Arra lettünk figyelmesek, hogy a hazaiak egyre melegebb ruhákban vannak. Hamarosan a nap egyre kevésbé csiklandozott a sugaraival, majd teljesen beborult az égbolt és szürkületben telt az utunk. Mi meg persze strandpapucsban, rövidnadrágban, lezser pólóban „csöveztünk”, hiszen gondoltuk, Afrikában már csak meleg van.
Utunk kellemesen telt, néhol négysávosra tágult az aszfalt, ám a javarészt kétsávos utakon való közlekedést nagyon is megnehezítette a sűrű teherautó-forgalom. Egyre kevesebb fehér embert láttunk, majd szinte teljesen eltűntek. Utunk során a városokon áthaladva, úgy néztek ránk, mintha marslakók lennénk, eléggé fura érzések kezdtek keringeni társaságunk körében.
A 230 km-es távot közel öt óra alatt tudtuk le, így szinte biztosra vettük, hogy napnyugtáig nem érkezünk meg Port Edwardba, a lefoglalt szálláshelyünkre. Minden egyes útikalauz felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy ne vezessünk éjszaka, amennyiben nem életbevágóan fontos. Hát sajnos nekünk az volt, így nem volt más választásunk, csak előre, semmiképp sem hátra.
Mtentut úgy képzeljétek el, akár a filmekben! A feketék össze-vissza jártak-keltek az autók közt, kiabáltak egymásra olyannyira, hogy nem lehetett nemhallani még felhúzott ablakoknál sem. Mindenhol szemét, kosz, rendetlenség, az út szélén hordókban rakott tűz mellett melegedtek, egyben ezernyi kíváncsi szem tekintete zúdult ránk minden irányból, hogy vajon kik is lehetnek ezek a „fehér egerek”, akik olyan bátrak vagy hülyék, hogy egészen idáig merészkedtek. Egy piros lámpánál véltem észrevenni egy árust, amely az autók közt kínálta a portékáját, majd felfigyeltem arra, hogy a kínálatában fellelhető volt egy vagy félméteres „macseta” is a kapák és a lapátok közt. Átfutott a fejemben a gondolat, hogy éjszakai utazásunk során kaphatunk akár egy defektet is, így baj esetén valahogy meg kell védenünk magunkat, majd gondolkodás nélkül lehúztam az ablakot, azt követően magamhoz intettem a „kupecot”. „Heló tesó – mondom neki angolul, mennyi a machete?” Ha láttátok volna azokat a kidülett szemeket, amelyeket rám vetett, érezhettétek volna azt is, amit én, hogy fehér emberrel valószínűleg még nem is beszélt soha életében.
Közben Attila és Péter köpni-nyelni nem tudtak, hiszen a gondolataimat nem nagyon volt időm velük megosztani, oly gyorsan zajlott le az egész üzletkötési folyamat. Öt eurónak megfelelő randért vettem meg a macsetát, amelyet azonnal a műszerfalra, az első ablakba helyeztem, hadd lássák, hogy ilyenünk is van az alapfelszerelésünkben. Miután zöldre váltott a lámpa, lassan elindultunk, majd akkora röhögés tört fel köztünk az autóban, hogy szinte könnybe merültek a szemeink. „Mit vettem volna kapát”? – kérdeztem a fiúktól…
Kissé nagyobb biztonságérzetet adott a macseta, így csigatempóban haladtunk tovább. Lassan, ám biztosan lement a nap, így hamarosan valóban koromsötétben találtuk magunkat. Útvonalunk egyre magasabbra vezetett a hegyek közt, esőben, nagyjából 8 fokos hőmérsékletben, és hogy fokozzam, az utolsó 200 km-en akkora ködben, hogy az átlagsebességünk alig haladta meg a 20 km/órát. Attilával szinte a szélvédőre voltunk tapadva, hogy lássuk az utat, és a semmiből megjelenő, kivilágítatlan gyalogosokat. Képzeljetek el egy olyan útszakaszt, ahol a középső csík sincs kijelölve, amely alapján legalább valahogy az út közepén tudtuk volna tartani az irányt! Gondoljatok arra, hogy olyan sötét volt, mint a lyukban egy bányában, ahol mindezek ellenére – noha azt sem tudtuk, hogy honnan érkeznek – de állandóan találkoztunk gyalogosokkal, akik szinte természetesen tök feketébe voltak öltözve, és jómaguk is tök feketék voltak.
Néhol felszállt a köd egy pillanatra, ott haladhattunk, ám amikor hetvennel ráhajtottam egy kijelöletlen lassítóra, alias „fekvőrendőrre”, azonnal átértékeltem még ezt a sebességet is. Afrikában a „fekvőrendőr” nem olyan, mint nálunk. Ott kiöntenek egy teherautónyi aszfaltot az út közepére, összetákolják valamilyen formára, és ennyi! Sötétben észrevehetetlen, akár egy kaméleon a fán. Előbb-utóbb meg kellett állnunk, hiszen még szükségleteink elvégzésére sem volt lehetőségünk, így amikor egy kisebb városban a távolban megpillantottunk egy benzinkutat, úgy gondoltuk, ott feltankolunk, és pihenünk egy szösszenetnyit.
Na, kedveskéim, miután behajtottunk a kútra, csak úgy hemzsegtek az emberkék, akár a hangyák. Természetesen mindannyian feketék, ami minket nem zavart, csak azt nem tudtuk, hogy őket sem zavarja-e az, hogy mi fehérek vagyunk. Számunkra ember mint ember, mindegyikünkben vörös vér folyik, ám fordított esetben sosem tudni. A benzinkút teljesen fel volt szerelve rácsokal, a beltérbe nem léphetett be több mint tíz ember, ráadásul legalább egy tucatnyi állig felfegyverzett biztonsági őr volt jelen. Figyelték minden egyes mozdulatunkat, egyben érezhető volt a ránk leselkedő csomó szempár.
Miután nagy nehezen kiálltuk a sorunkat, kifizettük az üzemanyagot, megtankoltunk, azonnal az autónkba szálltunk, majd a köddel tovább küszködve csigagyorsasággal haladtunk tovább a tekervényes, magaslati útvonalunkon, ahol gyakran mindössze a navigációnk képernyőjén láttuk, hogy mennyire kanyargós is az útvonalunk. Higgyétek el, ez volt életem legnehezebb 200 km-e! Ez az egyetlen nap, amikor az út során még fotózni sem volt alkalmunk, egyben egész nap a benzinkúton vásárolt élelemből csipegettünk. Szinte imádkoztunk, hogy már érjünk a szálláshelyünkre, ami éjjel fél egy körül sikerült. Port Edwardban a Glenmore Sands Beach Resort volt a kiválasztott szállásunk, ahol érkezésünk után azonnal lenyomtunk négy felest a jó házi páleszunkból, majd nyugovóra tértünk…
Miután kinyitottuk a csípáinkat Attilával, azonnal felmértük a helyzetet, egyben elindultunk gyalogosan feltérképezni a területet. Egy biztos! A jóisten mindenért kárpótolt, mert olyan látványban részesültünk, hogy ép ésszel nem bírtuk megemészteni azt a gyönyörűséget, ami elénk tárult. Egy oly csodálatos parton találtuk magunkat, hogy köpni-nyelni nem tudtunk. Kis idő után Péter is csatlakozott, majd megbeszéltük, hogy reggelizzünk egy hatalmasat, és irány Durban, amely már csak 160 km-re volt, és ahol több napot is terveztünk maradni.
The Wreck volt a neve annak a bisztrónak, ahol egy kiadósat reggeliztünk, egyben a körutunk során a legjobb kávét is itt kaptuk. Eszméletlen reggelre ébredtünk, és próbáltuk minél hamarabb elfeledni az előző nap borzalmait, de az lehetetlen, hiszen ez a része az utunknak feledhetetlen élményekkel bírt. Két óra múlva már a hatalmas Durban város sugárútjain autóztunk, megkerestük a Blue Waters szállodánkat, leparkoltuk vasparipánkat a mélygarázsba, majd elterültünk a 18. emeleten lévő lakosztályunkban, melynek teraszáról oly pazar kilátás nyílt az Indiai-óceánra, hogy azonnal felnyitottunk egy Stellenbosch-ban vásárolt Sauvignon Blancot, hogy a szerencsés megérkezésünkre koccintsunk.
Azt mondják, Durban olyan, mint Las Vegas, és vad, mint a MAD MAX! Ami ott történik, az ott is marad, így ennek a fogadalomnak eleget téve összesűrítem a pár napnyi ott tartózkodásunk fontosabb élményeit. Meglátogattuk az afrikai kontinens legnagyobb akváriumát, vízi világát (Shaka Marine World), végigjártuk Durban legjobb éttermeit, majdnem bementünk a helyi kaszinókba is (nem volt nálam útlevél), fél napig kerestünk valamilyen thai éttermet, mert Józsika Tom Yum-ot szürcsölt volna (:D), meglestük a Moses Mabhida focistadiont, véletlenül betévedtünk egy mohamedán étterembe, ahol Péter szívesen sörözött volna (de mégsem), lementünk a partra és a halászokkal társalogtunk, és beugrottunk a Durban yacht clubba is. Ezt a pár napot nagyon kellemesen, és hatalmas lazulással töltöttük.
Az utolsó napon nagyon korán kellett ébrednünk, amelynek Péter örült megint a legjobban, az utunk utolsó szakaszát viszont teljes mértékben kiváló minőségű autópályán tettük meg egészen Johannesburgig. Egy biztos, Johannesburg az egyik legveszélyesebb város a világon, ami érezhető is volt, mivel mielőtt behajtottunk volna oda, az autópályát teljesen leszűkítette a katonaság és a rendőrség egy sávra, majd tüzetes kontroll alá vetettek mindenkit. Ha valami nem stimmelt, azonnal szétkaptak, mint egy rossz biciklit. Állig felfegyverkezve, kutyákkal, golyóálló mellényekben, maszkokban kissé félelemkeltő hatással bírtak, ám miután szemügyre vették társaságunkat, a jogosítványom átvizsgálása után azonnal továbbintettek.
A csapat többi tagja csak később csatlakozott hármunkhoz a johannesburgi reptéren, így miután megérkeztünk oda, jómagam kipakoltam a csomagokat az autóból, míg Attila és Peti visszaszolgáltatták azt a kölcsönzőbe. Ahogy igyekeztem a többiekkel megbeszélt helyszínre, el voltam foglalva a poggyászkocsi helyes irányban való tartásával, majd egy hatalmas üvöltésre lettem figyelmes: JOZSKÓ! Vince jellegzetes mosolyát megpillantva elengedtem mindent, és rendesen megölelkeztünk, nagyon megörültünk egymásnak. Hamarosan a többiekkel együtt kilenc napot töltöttünk a Kalahári sivatag peremén, Botswana határánál, a semmi közepén, busmanok társaságában…
Utunk során sok helyivel beszélgettünk, így mindegyiküknek van egy megható története. Remélem, lesz alkalmam mielőbb megosztani veletek mindezt! Ez volt hármunk dél-afrikai története és kalandja! Attila, Péter és jómagam, Józsi… Elterveztük, hogy így hárman még több hasonló kalandra teszünk szert, már tervezzük is a következő utunkat. Hamarosan! 🙂
