A napokban a bizalom kérdését boncolgattuk egy barátommal. Kifejtettem neki, mit gondolok erről, mire ő meglepetten azt mondta, milyen jó, hogy én ennyire meg tudok bízni valakiben. Ez viszont engem lepett meg, mert mit jelent az, hogy „ennyire”?
Szóval, én mindig is úgy gondoltam, hogy bízni csak egyféleképpen lehet: teljesen. Nincs olyan, hogy egy kicsit bízom valakiben, ahogy olyan sincs, hogy bizonyos helyzetekben még bízom benne, bizonyosakban pedig már nem.
Ha megbízom a páromban, akkor nem félek attól, hogy mit csinál, amikor nincs mellettem. Ha biztos vagyok az érzéseinkben, és a kötelékben, ami kettőnk közt van, akkor nem kell félnem. Egyébként sem retteghetünk folyamatosan attól, vajon mit tesz épp a másik. Nem tölthetjük azzal a napjainkat, hogy folyamatosan kattogunk és ellenőrizgetjük a kedvesünket.
Ezt egyébként is hamar megunja a másik fél, és még csak nem is hibáztatható ezért. Hiszen ki venné szívesen, hogy állandóan a nyomában vannak, és hűtlenséggel gyanúsítják? A válasz nagyon egyszerű: senki.
Úgy hiszem, olyan párt kell választanunk magunk mellé, akiben feltétel nélkül képesek vagyunk megbízni. És akivel ez az érzés kölcsönös. Így élhetünk együtt nyugodt, boldog életet. A bizalom sok felesleges konfliktustól megóv bennünket.
Ha soha nem jön el az a pillanat, hogy képesek vagyunk bízni a másikban, akkor azon bizony el kell gondolkodni. Ez nem történik csak úgy, ok nélkül. Vagy a másik ad rá okot viselkedésével, vagy saját magunkban keresendő a probléma forrása.
Mert sokszor nem is a másik fél az, aki bizalmatlanságot kelt, hanem mi magunk okozzuk ezt a saját bizonytalanságunkkal…
Érdemes tehát kicsit magunkba nézni, és megkeresni a probléma forrását, majd pedig orvosolni azt. Mert kicsit bízni nem lehet.
