FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Ezúttal a Gombos család vendégszeretetét élveztem, aminek gyümölcse két szurkolói riport lett. Elsőként Gombos Laci történetét olvashatják, aki labdarúgó egyesületünk korosztályos ranglétráján lépkedve a pályán is küzdött a DAC-ért, jelenleg pedig a MOL Aréna lelátójának egyik oszlopos tagja. Mottója egyszerű, mégis sokatmondó: „Mi magunk vagyunk a DAC!”
Sziasztok, köszönöm, hogy elfogadtátok a felkérésünket. Kezdjük egy egyszerűnek tűnő kérdéssel, ami tulajdonképpen a riportsorozatunk küldetése is. Laci, mit jelent számodra a DAC?
Ez valóban egyszerű, ugyanakkor igényes kérdés. Úgy gondolom, akik Szerdahelyen születtek – és különösképpen igaz a mi generációnkra, akik a hetvenes években nőttünk fel –, azoknak a DAC nemcsak egy csapatot jelent. A DAC a szüleink, a családunk, a barátaink, az ismerőseink. Vagyis a DAC nemcsak egy klub, hanem mi magunk vagyunk a DAC! Nem én és nem te, nem ő. Nem az én édesanyám, nem a te anyukád, egyszerűen mi mindannyian.
És visszatérnék a mi generációnkra, azokra, akiknek megadatott az a kiváltság, hogy egykori fatribünről szurkolhattak. Amikor még szüleink a Gól kocsmába jártak a régi stadionban, mi gyerekek pedig ott játszhattunk körülötte. Abban a környezetben.
S ahogy mi cseperedtünk, úgy nőtt velünk együtt a klub is. A divízióból a második ligába, majd a föderális bajnokságba kerültünk. Szóval, ahogy egyre nagyobbak lettünk, úgy lett egyre nagyobb a DAC is. De nem csak a klub vagy a csapat, egyben a klub háttere, az infrastruktúra is. A diákcsapataink és az ifik mára egy gyönyörű Akadémiává nőtték ki magukat, ami a legnagyobb Közép-Kelet Európában. Az a kis fatribün pedig hatalmas MOL Arénává duzzadt.
Ugyanakkor nem érzem azt, hogy az a szurkoló, aki korábban született, bármivel is nagyobb vagy több lenne. Mindenkinek megvan a saját meglátása, a saját világa. Ahogy a pályán sem lehet mindenki Kalmár Zsolti vagy Petráš. A drukkerek sem lehetnek egyformák, mindannyian másképp éljük meg, mást jelent számunkra. És most azt mondom, hogy pl. a Káčer és a Petráš sincsenek itt huzamosabb ideje, de ugyanúgy szeretem és tisztelem őket, mint azokat, akik több éve a DAC játékosai. A lényeg, hogy odaadással érezzék és vallják: mi vagyunk a DAC! Nekem az is DAC-szurkoló, aki ma jön élete első mérkőzésére. Nem teszek különbséget az években, ha valaki szurkoló, akkor szurkoló. Ezért mondtam a kérdésedre, hogy egyszerű, de mégsem az. Egyszerű, mert fel tudod sorolni mindazt, amit átéltél, viszont igényes is, mivel a DAC-szurkoló úgy lesz DAC-szurkoló, hogy egy szép napon azzá válik.
Mi ezt örököltük a szüleinktől, azzal, hogy kivittek magukkal a stadionba, és ezt adjuk át a gyermekeinknek is. És ők majd ugyanúgy nőnek fel, ahogy mi annak idején. Tehát a klubhűség egyfajta örökség. Ahogy büszkék vagyunk az anyanyelvünkre, úgy leszünk büszkék erre az örökségre is. A szenvedélyt a szüleinktől kaptuk, az ő szenvedélyük bennünk él tovább.
Éppen az anyanyelvünk az, ami miatt gyakorta konfliktusba kerülhetünk. Ezért sem egyszerű Szlovákiában DAC-szurkolónak lenni.
1991-ben elköltöztem Dunaszerdahelyről és Pozsonyban alapítottam családot, ott a vállalkozásom, a cégem. Naponta konfrontálódom a másik oldallal, az általános szlovák fociszurkolóval. Azokkal, akiknek szerintem hatalmas „defektjük van”, ami miatt nem értik meg a dunaszerdahelyi szurkolókat. A lényeg pedig abban volna, amiért az anyanyelvünket, tehát a magyar nyelvet a legnagyobb kulturális örökségünknek neveztem. Mert ez a legnagyobb örökségünk, generációkról generációkra száll, mi pedig továbbadjuk. Egyben büszkeségünk is, ezért énekelünk és szurkolunk magyarul!
Úgy gondolom, hogy sok szlovák focidrukker viszont nem tudatosítja, hogy ők ugyanígy az ölükbe kapták örökségül a nyelvüket. És pontosan ezért nem képesek elfogadni a mások örökségét sem, a mi esetünkben a magyar anyanyelvünket.
Én abban látom a meg nem értést, hogy ők nem tudják úgy megérteni, felfogni a saját anyanyelvüket, ezért sosem fogják becsülni a miénket sem, de ugyanúgy semmilyen más nemzetét.
Mindenütt az országban találkoztam már ezzel a negatív hozzáállással, kezdve a játékoséveimtől egészen a mostani, Fortuna Ligás időszakig. Mindenütt a magyarságunk volt a gond, és ez nagyon elszomorító. Az is megfigyelhető, hogy ha egy szlovák munkásember Csehországban kezd el dolgozni, akkor két hónap múlva már csehül „énekel”. Aki pedig kimegy Skóciába edényeket mosogatni, mire visszajön, több angol szót tud, mint szlovákot. Ez tipikus példa, és a magyarok éppen ennek az ellentétje. A magyar Skóciában is magyarul akar majd érvényesülni…
Hogy alakult a játékoskarriered a DAC-ban? Abban az időszakban, amikor a legnagyobb dicsőséget talán csak az jelenthette, ha labdaszedő voltál a nagycsapat mérkőzésén?
Labdaszedőként emlékezetes számomra a ’82-es Dinamo Kijev elleni barátságos mérkőzés. A kijevieket abban az időben még egy lapon emlegették pl. a Barcelonával. Nekem ez a találkozó akkora élményt jelentett, hogy az irodámban van kiállítva egy labda. A kijevi klubtól kaptam, Lev Jasin, Oleg Blohin és a többi klasszis aláírásával, akik akkor, ’82-ben a DAC ellen játszottak Dunaszerdahelyen.
Másrészről én még abban az időszakban játszottam a DAC korosztályos csapataiban, amikor a föderális liga találkozói előtt ún. előmérkőzések is voltak. Így mint idősebb ifjúsági játékos megadatott, hogy majdnem teltház előtt játsszak. Ha jött a Sparta vagy a Slavia, két órával a kezdő sípszó előtt csaknem teltház volt, vagyis a második félidőre már több ezer néző előtt futottunk ki. Így aztán megélhettem a csodálatos dunaszerdahelyi atmoszférát a másik oldalról nézve, a zöld gyepről. Minden esetben becsületbeli ügy volt a DAC-stadionban lenni, ha csak labdaszedőként is, máskor a lelátón és néha a pályán, az ifiben.
Nyugodjék Grajcár Tóni egészen a fiatalabb diákok kategóriájában kapott kézhez minket. Egy hihetetlenül erős generáció voltunk, Škoda Milan, „Speki” [Molnár Peti], Šanta Peťo, Pinte Attila… és most bocsássanak meg nekem, de felsorolhatnám név szerint mindnyájukat. Nem csupán erős generáció voltunk, de nagyszerű társaság is, kiváló kollektíva. A Grajcár-filozófia azon alapult, hogy családias kötelék alakuljon ki köztünk, és mi valóban úgy éreztük abban az időben, hogy egy család vagyunk. A szülők egy személyben segítették a csapat előmenetelét, a klub mellett álltak mindenben.
Hozzá tartozik még, hogy mi az utcán is egy család voltunk. A lakótelepi gyermekévek alatt presztízscsatákat vívtunk egymás ellen. Szever a Východ ellen, máskor a Západ ellen… ennek a barátságnak, ennek az erős köteléknek számunkra a Gorkij utcai Alapiskola jelentette a szentélyt. Hihetetlen, maratoni hosszúságú mérkőzéseket játszottunk a suli aszfaltpályáján.
Kezdve Poór Tibivel, emlékszem az összeállításunkra: Martin Šnegoň, Tóth Csaba, Markolt Miki, Szamaránszky „Kájo”, Paľo Kocsis, Gombos Ati. A másik oldalon Plavy Dezsi, Balla Tibi, Sekáč… és itt szintén felsorolhatnám fél Szerdahelyt, hogy senki se hagyjak ki azok közül, akikkel órák hosszat együtt rúgtuk a bőrt. Egy óriási előnyünk volt: nekünk ott volt a Poór Tibi, akinek nem lehetett gólt rúgni.
Ha megjelentünk valahol, akkor az ellenfél alapból kétgólos hátrányból indult, már csak a pszichika miatt is. Tibi úgy vetődött az aszfalton, mint Majthényi a füvön.
Visszatérve az egyesületbeli korosztályunkra, az csak valamikor a juniorok között esett szét. Ez nagyjából a kilencvenes évek elejére tehető, amikor én is berukkoltam katonának. A kötelező katonai szolgálat alatt szintén fociztam, a VTJ Tachov csapatában. Egy Příbram elleni kupameccsen súlyos sérülést szenvedtem, térdtörést, izom- és szalagszakadást. Három hónapot feküdtem kórházban, roppant hosszú volt a felépülésem, a rehabilitációs időszak. A pozsonyi Interbe kerültem vissza, de a szakemberek a sérülésem majd a hosszadalmas felépülésem miatt jobbnak látták, ha – ahogy mondani szokás – szögre akasztom a „kopacskim”, és elkezdek valami mással foglalkozni.
Ezt a „valami mást” paradox módon szintén a DAC-nak köszönhettem. Az idősebb korosztály valószínűleg tudja ki az a Végh „Duci”. Ő volt az, aki a klub funkcionáriusaként egyengette az utamat a szakmai tanulmányaimban. Az elmúlt rendszerben idézőjelben, nem voltak profi játékosok. Nekünk ifiknek iskolába kellett járni, viszont nem jártunk, mivel kétfázisú edzéseink voltak. Végh „Duci” elintézte nekem, hogy autószerelőnek tanuljak, az akkori Gorkij utcai középiskolában. A foci miatt egy lapra tettem fel mindent, a sérülésem pedig ráébresztett, hogy a focin kívül semmi máshoz nem értek. Szükséges volt tehát kicsit „leporolni” ezt az autószerelői életepizódomat, és azóta tulajdonképpen ebből élek. Immár három évtizede vagy több is, hogy elkezdtem építgetni a saját vállalkozásomat, a cégemet…
Azt hiszem, nem titok, hogy jólmenő céged lett! Ezért, vagy nem csak ezért, sokan ismernek, azt is tudják rólad, hogy a MOL Arénában a VIP-szektorba jársz, illetve jártok. Talán fura megjegyzésekkel is szembesülsz, pedig tudni kell, hogy VIP-esként egyben a klub szponzora is vagy.
Pontosítanálak. A klubnak megvan a saját szponzori köre, ezek a főszponzorok, platinapartnerek. Mi a VIP-ben inkább csak kisvállalkozók vagyunk. Amikor Világi Oszkár elkezdte építeni az Arénát, nem az volt a célom, hogy komfortos helyem legyen, pudingot meg rétest egyek. Hanem mivel a gazdasági mutatóim ezt megengedték, segítsek a klub működésében ilyen módon is. Ez az én szemszögemből nézve annyit jelentett, hogy ha fent a VIP-szektor tele lesz, akkor a saját financiális erejével képes lesz stabilizálni az árakat odalent.
Leegyszerűsítve, a mi feladatunk nem a klubot támogatni, mert arra kicsik vagyunk. A mi feladatunk a klub pillanatnyi eseményeihez hozzájárulni. Ha mi onnét fentről valami okból eltűnnénk, az lent biztosan megmutatkozna az árakban. Lehetetlenség, hogy „leegyük” a jegyünk árát, nincs annyi puding és kacsahús. A mi szerződésünk nem erről szól, hanem hogy a klub egy adott szegmensét támogassuk.
Itt volt a Covid-időszak, ami ránk, vállalkozókra nézve is komoly nehézségeket jelentett. Elestem a bevételemtől, de ugyanúgy támogattam tovább a klubot, ami valljuk be, nem volt egyszerű feladat. És akkor én sem jutottam be mindig a stadionba. Mégis úgy gondolom, hogy a klubnak szüksége volt és szüksége is lesz a VIP-esek csoportjára.
Megemlíteném, hogy egy sor vendégem volt már a VIP-ben, olyan ismert emberek is, mint például Jaro Slávik, Miroslav Mentel, Suvereno – énekeseket, színészeket, laptulajdonosokat stb. hívtam meg. Igyekeztem mindig az adott mérkőzéshez kiválasztani a karaktereket. Volt közöttük például egy ismert szlovák énekes, aki a Slovanban nőtt fel és egy DAC–Slovan mérkőzésre hívtam meg őt. Mindeközben nem okozott neki problémát, hogy sárga-kék sál lóg a nyakában.
Szeretném megismertetni minél több emberrel a közösségünket, olyanokkal is, akik amúgy nem jönnének el maguktól. Ahogy az elején mondtam, a klub szeretetét úgy örököltük a szüleinktől, és majdhogynem kötelességünk ezt az örökséget továbbadni a gyermekeinknek is. Sokan talán nem tudatosítják, hogy egy szezon VIP belépőjének árából, teszem azt, vehetnék magamnak akár százéves „sima” bérletet. Ezáltal bebiztosítottam a helyemet a halálom utánra is, hogy ezeket az „üres székeket” átadjam a gyerekeimnek. Látjuk ezt nem egy nagy európai stadionban, így működnek a bérletesek is. Az én célom az, hogy segíteni tudjak, mert segíteni mindig kell. És ott segítek, ahová a szívem húz. Ez legnagyszerűbb dolog, mert így mindkét fél maradéktalanul elégedett lesz!
Laci, engem megtiszteltél ezzel az interjúval, és úgy gondolom, nem csak engem. Köszönöm szépen. Hajrá DAC!
Megjegyzés: riportsorozatunk következő részében Laci lánya Kika, valamint annak jövendőbeli férje Samuele jut szóhoz.
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
