FOTÓK, DRÓNVIDEÓ: SZABÓ PÉTER PÁL
Vagyis a városháza – mely egykor a városi nemzeti bizottságnak adott otthont – Dunaszerdahely ikonikus és impozáns épülete a Fő utcán. Nem csupán nevében, de külalakjában is változott az idők során, egyben kitűnően példázza a város arculatának változásait is. Az utca nyelvén gyakorta még manapság is „eMeNVé” a szlovák MNV rövidítésből eredően – egyébként hibásan, hiszen a pontos megnevezése MsNV (Mestský Národný Výbor) volt. Ez Dunaszerdahely, napjainkban: Fő utca, anno Lenin utca. Mi egy blokkal odébb laktunk…
Ez az epizód kissé rendhagyóan nem valamelyik lakótelepünkről, hanem a Dunaszerdahelyi Városházáról és annak közvetlen környékéről szól. A korábban kávéháznak és szállodának épült emeletes épületet annak tulajdonosa, bizonyos Pleyer Károly adta el a városnak. 1902-től a létesítmény emeleti részén a községi hivatalok székeltek, míg a földszinten gyógyszertár üzemelt. A patika azóta sem ment messzire…
Az évek múlásával az épületet kibővítették, a kor szellemében többször felújították és átalakították. Hol nyeregtetős, hol „szocis kocka”, lapos tetővel.
Az 1995-ben megkezdett, Makovecz Imre szerinti városarculat-átalakítás részeként ismét nyeregtetős lett, az épület bejárata fölé pedig tornyot emeltek. Blokkunk nyolcadik emeleti ablakából lestem, amint a bősi vízi erőmű daruja „felteszi a pontot az „i”-re”, vagyis felhelyezi a városháza tornyát a helyére. A toronyban „harang és óra is lakik” – ahogy ezt a templomoknál már megszokhattuk. „Harang lakik” – imádom a magyar nyelv találékonyságát.
Az így átalakított városháza rövid időn belül Dunaszerdahely városképének meghatározó épületévé s egyben egyik jelképévé vált.
A régi városháza emeleti lépcsőfordulójának falán egy hatalmas, háromdimenziós térkép volt kiállítva. Az akkori várost volt hivatott bemutatni, annak hetvenes-nyolcvanas évekbeli mivoltában. Minden tervre létezett makett, bizony, nem a számítógépes grafika világát éltük még. Gyermeki kajánsággal csodáltam azt a rengeteg „kockát”, minden alkalommal megtalálva a saját blokkunkat is rajta. A térképtől nem messze volt a szocis esketőterem, ahol az újszülöttek névadó ünnepségét is tartották.
Akad otthon fotóm, amint kisgyerekként ülök a padsorokban, minden bizonnyal nem sejtve, mi folyik éppen. Csak azt, hogy nagy esemény lehet, mert szép ruhát kellett felvennem.
A múlt rendszerben egy nagy vörös csillagot biggyesztettek a lapostetős, téglatest alakú városháza sarkára, ami éjszaka világított is. Emlékszem, egy vihar alkalmával a szél földnek csapta, s talán már soha többé nem került vissza a helyére. A rendszerváltás előszele lehetett vajon? A Fő utca túloldalán pedig giccses zászlórúd-tenger „színesítette” a látképét. Az utca ezen része előbb elbontásra, majd ismételten beépítésre került – anno a Tulipán-sorának nevezték, napjainkban a Fontána-soraként ismert. Makovecz Imre a korabeli házak tervrajzai alapján rehabilitálta Szerdahely elveszett, illetve szándékosan elhagyott, felhagyott történelmét.
Tovább haladva a Fő utca azon kevés épületeit látni, melyek – ahogy mondani szokás – túlélték az idők viszontagságait.
De mi ezúttal nem megyünk messzebbre, hisz’ Peti drónmadara elég okot szolgáltatott ismét nekem, hogy az ifjúkori lakóhelyem szerinti utcaképet téridőben lefessem. A városházával szembeni egykori Zdroj-cukrászdát pl. – ahová vasárnaponként puncsos süteményért és spiccért küldött le édesanyám –, s ami később jólmenő sörözővé lett. Ám Švejk, a derék katona szerdahelyi követének söntése azóta bezárt. Ha lenne pénzem megvenném, újfent cukrászdát rendeznék be benne. Süttetnék spiccet, leharapnám a tetejét, kiszippantanám belőle a finom tojáslikőrt. Minden gyerek így ette, a felnőtt gyerekek is!
A mellette lévő szintén Zdrojos húsbolttal (inkább: hús-hal-baromfi) együtt valamikor ’77 és ’79 között épült.
– „Eriggy” le fiam, hozzál puncsosat, dobosat, meg spiccet – ez volt a sláger, esetleg még a krémes és a képviselőfánk… Dundi gyerek voltam világ életemben, a focikapuk szelídítője, mert a kapusnak nem kell sokat futnia. Nem is bírtam volna…
Úgy 7-8 éves lehettem kb., ott találkoztam életemben először a kapitalizmussal, akarom mondani a Tic Tac cukorkával, amelynek természetesen volt afféle, kvázi lebutított rendszerbarát verziója is. Mindennek volt, néha még jobb is, mint az eredeti. Elvégre a kofolát is a csehszlovák kólának hívják, és az eredeti kofola… hát nem tudom, nem jobb-e, mint az a nyugati? De jobb! Annyira, hogy már azt is réges-rég utánozni kezdték…
– Apádnak hozhatnál fel csapolt kofolát is – tette hozzá anyu. De azt a Partizánból…
A mai Kondé püspök utcai Partizán vendéglőben szintén gyakorta megfordultam, napjainkban már multifunkciós épületegyüttes „nyújtózkodik” a helyén, üzletek, szolgáltatások, lakások…
A régi időkben Kázmér vendéglőként ismerték – „Nagykázmér” a Teleki utcában. Majd a Malinovszkijra keresztelt utcában Partizánnak nevezték, bár gyerekkoromban a „Reštaurácia Zlatý Klas – Aranykalász Étterem” cégér állt a homlokzatán. Egyébként a hotel neve valóban volt Partizán is. Annyira felkapott helynek számított, hogy magát az utcát szintén Partizán utcaként emlegették, s így hívják még manapság is az idősebbek. Megesett, hogy szóba hozták a DAC-cal, azt pusmogták, hogy a játékosok egy-egy megnyert csata után kikértek maguknak pár kör „szódavizet”. Egykor hangulatos estélyek, színi előadások, műsoros táncmulatságok zajlottak itt, vigadalmak reggelig. De anyai nagyapám halotti tora is ’88-ban…
Máskor ülésezések vezetőkkel, párttitkárokkal, vállalati elöljárókkal. Kik öltöny-nyakkendős outfitben is bejártak ide a bendőjüket tömni, knédlivel és szalontüdővel.
Komolyra fordítva a szót, a Partizán anno több volt, mint egy egyszerű vendéglő. Saját színpaddal rendelkezett, és pl. 1949-ben a nagytermében tartották a Csemadok dunaszerdahelyi alapszervezetének alakuló gyűlését. A sokáig üresen álló épületét 2007-ben lebontották, és a telek nagyjából másfél évtizeden keresztül parlagon hevert. Kaszálás után itt-ott előbukkantak az épület alapjai, máskor méteres gaz vetette fel. A nyolcadik emeleti szülői lakásunkból végignéztem a fénykorát, majd az elmúlását. Előtte a mai adóhivatal épülete „figyeli” a mindig forgalmas főutcát, ahogy annak idején én számolgattam szemből az elhaladó járművek sokaságát.
Anno a mezőgazdasági építővállalat központja volt, a nagy útkereszteződés, majd a nagy körforgalom szomszédságában.
Talán nem tévedek, de ez volt a város első körforgalomú útkereszteződése, a Pozsony-Komárom és a Galánta-Bős országutak metszéspontja. Akár az emberi test kanyargó artériái, a közlekedő gépjárművek pedig a véredények benne. Néha bedugul, valamilyen generációs betegség lehet, ami éjszakánként enyhülni látszik. Mert ahogy az éj leple alatt a világ elcsitul, úgy csendesedik el az utcazaj, a rohanás. Minden lelassul, minden kitisztul. Olyankor egy könyvet is megbírnák tölteni a térség idestova fél évszázadával. Öregszem…