Fotó: Pixabay.com
Végül mindig kiderül, hogy egy nézeteltérés oka a felek nem megfelelő kommunikációja. A legnagyobb hiba, hogy ott és akkor nem mondták ki, amit akartak, amit igazán szeretnének, sőt, s ami talán a legrosszabb, hogy még saját maguk felé sem fogalmazták meg mindezt. Így a valódi motivációk és okok rejtve maradtak.
Az érdekérvényesítés egyezményes eszköze viszont a kommunikáció. Ezzel tisztázhatjuk a körülményeket, elmondhatjuk, mit gondolunk, azt is, ami nem felel meg számunkra, azt is, ami igen.
Ezek egyszerű mondatok, de feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy eligazodjunk társadalmi kapcsolatainkban. Mint például – „Kihúzták a fogam és most nagyon kellemetlenül érzem magam, komoly fájdalmaim vannak” . Ilyenkor már tudják a jelenlévők, hogy tekintettel kell lenniük a másikra.
Vagy például, amikor egy csomag rágóval a kezünkben odatipegünk a pénztárhoz és megkérdezzük az ott várakozókat, hogy előre engednének-e. Vagy amikor például igazságtalanságot látunk, vagy valaki segítségre szorul, akkor hangot adunk nemtetszésünknek és ha tudunk, segítő kezet nyújtunk. De akkor is bátran kinyithatnánk a szánkat, ha hibás terméket akarnak ránk sózni, ha méltatlan kritikával illetik a munkánkat, vagy egyenesen minket és akkor is, ha hajszál van a levesben.
Miért esik nehezünkre megfogalmazni ezeket az egyszerű mondatokat?
Miért nem megy olyan könnyen, hogy védekezés, vagy támadás nélkül, erőszakmentesen érvényesítsük érdekeinket és adjunk hangot a véleményünknek? Sokan nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy nyíltan konfrontálódjunk. Nőként megtanítottak arra, hogy viselkedj és tűrj, férfiként pedig, hogy igázz le és uralkodj. De azt már nem tanították meg, hogyan mondjuk nemet ezekre, ha nekünk mégsem felel meg.
Te mit lépsz akkor, ha a kórházi sorban semmibe vesznek, vagy egy étteremben legyet kaptál a levesedbe? Ugye. Vannak helyzetek, amikor nem elég a tétlen kivárás, van úgy, hogy valamit szólnod kell.
