Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Nagy Oszkár
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Ezúttal a felsőpatonyi származású, ámde évtizedek óta Dunaszerdahelyen élő Nagy Oszkár fogadta el riportsorozatunk invitálását. A téma adott, a tartalom mégis minden héten egyéni. Láttak már például DAC-faliújságot egy élelmiszerüzletben?
Beszéljünk a kezdetekről. Ha jól tudom, egykor nem csupán hétvégenként találkoztál a DAC-cal, hanem részese lehettél a klub mindennapjainak is.
Felsőpatonyi származású vagyok, de immár több mint 25 éve Dunaszerdahelyen lakom. Anno a szurkolás ugyanolyan intenzív volt a faluból, ahogy most Szerdahelyről. Minden meccs egy ünnep volt, azt lestük, melyik autóban van szabad hely. Sokszor többen is voltunk, mint ahányan elférünk, de mentünk. Olyan nem létezett, hogy ne jusson el valaki a stadionba. Ahogy teltek az évek, ez így ment minden hétvégén.
Pincér-szakácsnak vagyok kitanulva, azokon helyeken dolgoztam, ahová a DAC játékosai jártak reggelizni és ebédelni. A Hotel Dunajban kezdtem inasként, a Weisz Misi bácsinál. Majd a katonaság után is ott dolgoztam. Ott, ahol a DAC dolgai el lettek döntve, minden, ami a klub körül történt, a hotelben lett megvitatva. Misi bácsi volt a nagyfőnök, pezsgett az élet, napi szinten a játékosok körül lehettem.
Sok mindent átéltem, ami a kulisszák mögött zajlott, amiről csak pár ember tudott. Olyan dolgokat is, amelyek sosem kerültek nyilvánosságra… Ezután következett Mihályfa-Kolónia, ahol már a Horňák Jutka néni volt a főnöknő. A Motorest híres lett a konyhájáról, odaszoktak hozzánk a DAC játékosai is. Amikor reggeliztek vagy ebédeltek, láthattam a játékosok arcán a mérkőzések előtti feszültséget és hallgathattam a történeteket. Kívülálló voltam, mégis úgy fogadtak, akár egy családtagot.
Minden kívánságukat teljesítettünk: mennyire legyen meleg a tea… a leves kizárólag tyúkhúsleves lehetett, hát szereztünk házi tyúkokat… Az volt a lényeg, hogy jól érezzék magukat, és végső soron mindenkor meg voltak elégedve a kiszolgálással. Ezek még a nyolcvanas évek, a Bayern München-féle éra.
Egy örök emlék. Ott vacsoráztak a játékosok nálunk, előbb kellett eljönnöm a meccsről. Akkora volt a rendelés, hogy nem győztük volna. Rudo Pavlík például törzsvendégnek számított, a Bayern elleni mérkőzés után is megjelent a családjával. 1988. november 9-ét írtunk, sosem felejtem el: kaptam tőle egy Bayern München öngyújtót, valószínűleg ők is úgy kapták figyelmességképpen. Micsoda ereklyének számított abban az időben a szoci alatt!
De mindegy, milyen évet írunk, vagy ki játszik, nekem a DAC örök szívügyem. Igen, vannak napok, amikor az ember rosszat mond, de nevelési szándékkal teszi. Azt akarjuk, hogy jobbak és jobbak legyünk. Nyilván annak örülnénk, ha minden nap mosolyoghatnánk, viszont, ahogy az ember életében akadnak jó és rossz napok, úgy a csapat körül sem lehet mindig minden rózsás. Építő jellegű kritika, talán ez a legjobb szó rá. Amikor fáj az, amit látsz, ami éppen történik. Mert egy szurkolónak legbelül ugyanúgy fáj, és ezért néha kimond olyat is, amit talán nem kéne. A pozitív és negatív dolgok egyaránt a mindennapjainkhoz tartoznak. Ha követed a klub dolgait, az azt jelenti, hogy kötődsz hozzá. Végig kíséri az életed…
Immár az új érában is, új stadionnal, akadémiával. DAC Bonbonnal a Hotel Dunaj helyén…
Igen, immár az új érában, Világi úrral, az új tulajdonossal. Amint lehetett, bérletet váltottam. Szorítottunk, hogy végre történjen valami és eljött ez a korszak is. Amikor már minden meccset élvezni lehet, élvezni kell. Mert hisz’ ne felejtsük el, hogy Dunaszerdahely egy kisváros. Igaz, ott van mögötte a felvidéki magyarság, de mégis, mennyien felfigyeltek már erre a 23 ezres városkára. Erre hadd említsek meg egy példát:
A fiammal járok meccsre, ő is bérletes. Horvátországból tartottak hazafelé és a horvát-magyar határon – ami ugye valljuk be, nem itt a kertek alatt van –, felfigyeltek a DS jelzésű kocsijára. A határőr kérdezi a fiamat:
– Ne haragudjon, ugye maguk szerdahelyiek?
– Igen – válaszolta a fiam.
– És a DAC-ra járnak?
– Persze.
– De jó lenne, ha egyszer mi is eljutnánk oda!
Látták a vámos arcán az alázatot, a szenvedélyt. Ültek négyen a kocsiban, egymásra néztek és azt mondták: ilyen nincs! Egyszer mindenki át szeretné élni a DAC-érzést. Remélem hosszútávú a történetünk!
Holott, ha azt vesszük, nagy vergődés, nagy harc is egyben. Mindennel meg kell küzdenünk, de ez ezerszer le volt már írva: sokkal többet kell nyújtanod ebben az országban. Úgy veszik, mint magyar klub, pedig ha megszámoljuk, több szlovák nemzetiségű játékosunk van, mint pl. a Slovannak, a Nagyszombatnak. Igen, magyar klub vagyunk, többé-kevésbé magyar szurkolói bázissal. Viszont ugyanazokkal a feltételekkel, mint bárki másnak ebben az országban. Ugyanazokkal a kötelességekkel is, a mérce mégsem ugyanaz. Állandóan bennünk volt ez, már a csehszlovák ligában sem kedveltek nagyon minket.
Bennünk van a félsz, vajon tényleg sikerülhet? Engednek minket bajnokságot nyerni? Úgy vélem, jelen pillanatban mindenben a DAC mellett kell állnunk!
Óriási pénzbe kerül fenntartani egy ilyen klubot, ezt kevesen látják. Amikor még nem volt Facebook, nem volt a világháló, akkor is nagy viták voltak köztünk. Az utcán, az iskolában, a buszpályaudvaron, a kocsmákban. Szembe mentünk egymással, vitatkoztunk. De mire eljött a meccs napja, minden rendeződött. Van egy ilyen mondás: A hétfő és a kedd még a bosszankodásé, a „soha többé nem megyek meccsre”-érzésé. Szerda a lappangásé, csütörtökön gyomorideged van, pénteken már lázban égsz, hogy bárcsak már hétvége lenne!
Engem olyankor meg sem bírnának kötni otthon. Számtalan vita alakult ki ez miatt a családban, de végül belátták: ha meccs van, minden lefújva!
Nyolc évvel ezelőtt ünnepeltem az ötvenedik születésnapomat, meccsnapkor. Kettőkor kezdődött a buli, fél ötkor a meccs. Kezdőrúgást kaptam ajándékba. Felálltam az asztaltól: Ne haragudjatok, de mennem kell. Értsétek meg, nekem el kell mennem meccsre. Egyetek, igyatok, fogyasszatok el mindent…
Attól vagyok kiborulva, amikor azt mondják nekem: de hisz’ megnézed majd felvételről. A foci nem mozifilm, nem egy megjátszott valami. A meccs akkor történik, amikor történik, soha többé nem jön vissza ugyanaz a pillanat. Erről beszélek, az ilyen sztorikról. A C2-es szektorba szól a bérletem, ott vannak a haverok, a megszokott arcok. A fiam mellettem, Dohorák Sanyi a fiával, Otellóék nem messze tőlünk. Góloknál egymást tépjük, remek társaság vagyunk.
Egy nagy kívánságom lenne, gondolom, nemcsak nekem: ha már így alakult és folyamatosan erősödik a klub… bár bizonyos lépcsőfokok még előttünk vannak… nem vagyunk a csúcson, sem a tudás szintjén, sem a célok elérésében… Szóval jusson el egyszer a DAC a Bajnokok Ligája csoportkörébe! Nyolc évvel ezelőtt még a bajnoki címről sem álmodozhattunk, de a célok elérése előtt újabb célokat kell kitűznünk magunk elé. Hogy ismét álmodozhassunk! Megszoktuk, hogy itt mindenért duplán meg kell küzdenünk. Talán még jó is így, mivel így jobban meg tudjuk becsülni a sikereinket.
A nóta is így kezdődik: „Egész ország utál minket, nem baj…”
Benne van a szövegben, igen. Akármilyen nehéz akadály is van előttünk, képesek vagyunk megbirkózni vele. Hiába álltunk vesztésre a Zólyombrézó ellen – nyugodt voltam. Tudtam, hogy Guľa cserélni fog és megfordítjuk a mérkőzést. Fejben biztosan nem volt egyszerű kijönni a második félidőre, de az, hogy visszahoztuk a meccset, új lapot nyitott előttünk. El kell menni Nagyszombatba, ahol tudjuk, mi vár ránk. A szlovák nemzetiségű játékosaink is tudják, de úgy lehetnek vele, hogy ha a klub mindent megtesz értem, akkor én is mindent megteszek a klubért. Egy Nebyla is például, aki, mint tudjuk, nagyszombati, de bebizonyíthatja, hogy mennyire profi játékos: az utolsó pillanatig küzdök azért a klubért, amelynek a mezét viselem! Egy Kalmár is, akit magyarként megtanultak tisztelni az ellenfelek. Már nem rúgják őt agyon, nem csípik, nem húzzák. Sportemberként viselkednek vele szemben.
Magánvállalkozó vagy, többek között egy boltot vezetsz Szerdahelyen, a Karcsai úton. Az első, amit megpillant a vevő, egy DAC-os faliújság. Hogyan jött az ötletet?
Kilenc éve, amikor átvettem az üzletet, rögtön a következő évben jött az ötlet. Kéne valamit csinálni, eleinte csak úgy magamnak gondoltam. A feleségem fogta a fejét: élelmiszerüzletbe DAC-faliújság? Lényegében az előcsarnokban van, járnak oda helyiek, idegenek, megállnak, rácsodálkoznak. Rögtön kialakul egyfajta közös nevező a vevő és az eladó között. Talán ez is inspirált.
Mindig aktuális műsorfüzetet kérek a DAC Store-ban, kirakom az utolsó mérkőzések eredményeit, folyamatosan frissül a tartalom. Olyan, mintha egy információs pont lenne a városban, távol a stadiontól. A Nélküled szövege állandóan fent van, az Aréna térképe is, az aktuális csapatkép. Világi Oszkár képe – ahogy felülről nézi mindezt.
Közel van az Akadémia, sokan megállnak. Érzik, hogy ez nem valami szokványos dolog, tapintható a szenvedély.
Örömömre szolgál, hogy „reklámozhatom” a DAC-ot. Akadnak eszmecserék, néha nem csak azt várják el tőlem, hogy beszámoljak a legutóbbi mérkőzésről, hanem azt is elmondjam, mi lesz a következőn. Szemben a Wertheimben ötszáz férfi dolgozik, elképzelheted:
– Volt meccsen?
– Voltam hát!
– És mi lesz a következőn? – de nem vagyok sem jós, sem az Isten, aki mindent előre lát.
Fiatalok, idősebbek, viszont hölgyek is. Megszokták, hogy ha én vagyok éppen a pult mögött, akkor lehet dumálni a DAC-ról. Így nemcsak a szívemben hordozom magamban a klubot, hanem a faliújság által fizikailag is velem van a mindennapokban. Nekem és annak a közegnek, aki megfordul a boltban. Lehet, hogy életében csak egy alkalommal, de lehet, hogy minden nap. És minden nap eltelik a szíve DAC-cal. Büszke vagyok rá, amíg ott leszek, a faliújság is kint lesz…
Remek ötlet. Köszönöm szépen a beszélgetést, Oszkár. Mit is kívánhatnék szebbet, minthogy egyszer kitűzhesd a faliújságra a BL csoportkörünk eredményeit is! Hajrá DAC!