A cikk megjelent a Klikk Out 2023/06. számában.
Mivel már rendelkeztünk repülőjeggyel Rióból Sao Paolóba, és a Rióban töltött idő után szinte azonnal beleszerettünk Brazíliába, úgy gondoltuk, hogy sokkal többet látunk, ha utunkat Sao Paolóig autóval tesszük meg, így seperc alatt meg is született a végleges döntés. Az utazási irodában azonnal lemondtuk a repjegyeinket, és már böngésztük is az autókölcsönzők kínálatát, ahol szinte azonnal megtaláltuk a számunkra legmegfelelőbb „vasparipát”. Elbúcsúztunk a csapat többi tagjától,mivel ők nagyon sietősre vették a hazautat, majd kettesben Attila barátommal a riói Santos Dumont reptérre vettük az irányt, ahol az autókölcsönző irodája volt, egyben részletesen megterveztük a nyolcnapos autóutunkat, amely teljes hosszában az Atlanti-óceán partvonalán haladt végig egészen Santosig. Úgy terveztük, hogy az utolsó két napunk maradjon a hatalmas giga-mega városra, Sao Paolóra…
Santos Dumont Aeroporto
A Santos Rió második legnagyobb reptere, amely főképp a belföldi járatoknak biztosít teret. Jómagam sem tudtam, ám a „Nincs kettő négy nélkül” című, Bud Spencer és Terence Hill főszereplésével készült film főképp Rióban játszódik, szinte az összes repülőtéri jelenetét a santosi repülőtéren forgatták. Egy éjszakát töltöttünk a reptéri szállodában, ám Attilával semmiképp sem hagyhattuk ki azt az élményt, amit a lassan landoló vagy az épp felszáló repülőgépek nyújtanak a csodálatos Cukorsüveg-hegy panorámahátterével megspékelve. Eszméletlen nyugodtsággal töltött el, amikor csak úgy hűsölsz egy hatalmas fa lombjai alatt, miközben tőled egy karnyújtásnyira a horgászok próbálják kifogni a „sellőlányt”, míg a távolban már hallatszott a landoló repülőgép motorjainak zúgása. Olyan közel volt a leszállópálya, hogy csaknem „jó napot”-ot inthettél a pilótának…
Angra Dos Reis / Brava beach
Hozzávetőleg 150 kilométert haladva a gyomrunk korgására lettünk figyelmesek, Attila már szinte könyörögve kért, hogy áljunk meg végre enni, ám kapitányként haladnunk kellett, így a Santa Lucia kikötőben álltunk meg először. Szegény Attila már annyira éhes volt, hogy „sajnos” rá maradt az étteremválasztás, így az nem a legjobban sikerült. Ebédünk semmiképp sem hagyott mély nyomot bennünk, nem is okozott gasztronómiai élményt, így megfogadtam, hogy legközelebb jobban szemügyre veszem Attila étteremválasztásait. Ebben az esetben hiányzott a legjobban harmadik muskétásunk, Gocoň Péter barátunk, mivel ő már messziről kiszagolja a legjobb éttermeket húsz kilométeres környékben.
No, de haladjunk tovább…! Az utunk során tömérdek szebbnél szebb partot, és lenyűgöző panorámát láttunk, így szinte el voltunk varázsolva. Itt-ott, ahol a legszebbnek és legmegfelelőbbnek véltük a helyzetünket, megálltunk, majd „lazultunk” egy kicsit. A besötétedés előtt még Paraty-ba szerettünk volna érni, amely a aznapi célállomásunk volt, itt néztünk ki egy remek kis szállást a városközpontban.
Paraty
Egy csendes tengerparti városka, amelyet a portugál telepesek az 1600-as évek végén alapítottak. Meg kell jegyeznem, hogy remek munkát végeztek, hiszen ennél hangulatosabb, romantikusabb városban talán még sosem jártam az életem során. Azt gondoltam, hogy e téren Velence vagy Szentpétervár a befutó, ám számomra Paraty minimálisan egy vonalba helyezte ezt a két lenyűgöző várost. Mivel a nap már régen elbújt a horizont mögött, így egy esti fényűzésbe öltöztetett Paraty-t láthattunk, amely maradandóan mély pozitív benyomást okozott.
A városban érezhető volt az ott lakó lélek, a tömérdeknyi művészet, és mindannyi kézzel fogható csoda, amelyeket ottjártamkor megcsodálhattam. A többszáz éves macskaköves utak remekül egybeolvadtak a hatalmas ablakokkal és ajtókkal bíró korabeli épületekkel, amelyek annyira művészien színesek voltak, hogy csak sétáltunk, és tátott szájjal bámultunk jobbra-balra. Az éttermek és a kávézók teraszai roskadoztak a vendégektől, a hatalmas fák milliónyi égővel árasztották mindazt a melegséget és boldogságmámort, amelyet Paraty kisugárzott. Életem legszebb pillanatait éltem… 🙂
Ubatuba / HOU Beach Club
Reggel, miután felébredtünk, még a reggelizés közben is arról áradoztunk, hogy mennyire gyönyörű helyen vagyunk, ám az útitervünket tartani kellett, így lassan újra a vasparipánkkal szeltük a kilométereket. Az utunk során rengeteg kisebb-nagyobb földcsuszamlással is találkoztunk, ám az útkarbantartók mindig gyorsan és precízen dolgoztak. Őszintén szólva, másod-harmadosztályú utakon jártunk, ám inkább a mi hírhedt 63-as utunkhoz volt hasonlítható az útburkolat minősége.
Újra csak csodálkozni tudtunk, hiszen balról az „óperenciás”, jobbról pedig a dzsungel gyönyörűsége tárult elénk. Az út szélén elég gyakoriak voltak a gyümölcsárusok, így ahogy megkívántuk némelyiket, azonnal horgonyt vetettünk, és már majszoltuk is a semmihez sem fogható ízvilággal rendelkező banánt vagy ananászt, a szőlőszemek pedig méretben nagyjából inkább a szilvához hasonlítottak. Dél tájékán már újra a „cigánymuzsikusok” kezdték húzni gyomrunkban a „Jó ebédhez szól a nótát”, így újra Attila étteremválasztására hagyatkoztam, ám ez esetben felülmúlta minden elképzeléseimet. A HOU –Beach Club parkolójába perdültünk be kézifékkel. A part elmondhatatlanul csodás volt, ám az ebédünk kiválasztása a HOU menedzsere, EDER SILVA ajánlásával történt. Mikor elmondta, hogy egy tökben fogja nekünk tálalni a többfajta tengeri herkentyűből készített ragut, amelyhez még jópár ropogósra rántott garnéla is párosult, kíváncsian vártam, vajon milyen lesz a végeredmény.
Brazíliában szinte senki sem siet! Itt van idő mindenre, úgyhogy míg az ételünk készült, addig napsütkéreztünk, majd miután meghallottuk, hogy: „Mister! Your lunch is served”, szinte egyet léptünk Attilával az asztalig, akárcsak Forrest Gump az ablakig… 🙂 Brazília eggyik legjobb ételét habzsoltuk be, és ettük oly degeszre magunkat, hogy muszáj volt egy kis sziesztát is beavatnunk. Egy kis üveg kukoricasör kíséretében szinte elaludtunk a hűsítő fa lombja alatt…:)
Sao Sebastiao
Az estét Sao Sebastiao-ban töltöttük a Pousada Ipé nevű, nagyon hangulatos családi panzióban, ahol nagyon szívélyesen üdvözöltek minket, majd elfoglaltuk a szobánkat. Sepercnyi zuhanyzás után, új szerkóban szedtük is a lábubkat a városba, ahol egy kis laza vacsorát szerettünk volna elfogyasztani. Még útközben a panzióba felfigyeltem egy mosodára, majd Attilával megegyeztünk, hogy kimosatjuk a ruháinkat, mivel fogyóban voltak a tiszta ruha tartalékaink. Mivelhogy a továbbutazásunk miatt másnap reggelre kelletek a tiszta „gúnyáink”, így a „mama” nagyon borsosan megfizetette a szolgáltatását, ám gondolta ha a BOSS Attikának telik Diorra, Dolcsére meg Plein-re, akkor teljen mosásra is, így hatvanhárom eurónnyi brazil reált facsart ki belőlünk az „asszonyság”…:) A városnézés közben véltük észrevenni, hogy a város a szemközti Ihabela szigeten is elterül, amelyet a szárazföldel egy híd köt össze. A város nagyon népszerű főképp a közeli Sao Paolói turisták körében, akik nagyon szívesen utaznak San Sebastiao gyönyörű homokos strandjaira. Az óvárosban öszpontosulnak a bárok, éttermek, kávézok és a szállodák, ám teret kapot itt egy hatalmas nyílt rendezvényhelyszín pódiummal, egyben Brazília legnagyobb gördeszkapályája is itt található, amely közel 7000m2 terül el. A vacsoránk helyszínét újra az állandóan éhes (J) Attila választotta, aki mindig feltette azt az ominózus kérdést… „Jozskó! Nem harapnál valami finomat?” Most pizzára fájt a foga, nem voltam ellenére, így egy kisebb méretűt befaltam, majd Attilával két palack könnyű Chilei CANTAGUA Sauvignon Blanc fehérboral pontot is tettünk a vacsoránk végére, majd a panzióba „slattyogtunk”, és a nap végére jó éjszakát kívántunk egymásnak.
Santos
Aki focirajongó, az biztosan tudja, hogy ki is e város leghíresebb szülöttje. Ez a város adta a világnak az egyetlen háromszoros vilábajnok labdarúgót, Edson Arantes do Nascimetót, azaz Pelét. Santos egy hatalmas kikötőváros, amely főképp ennek köszönhetően inkább ipari jellegű, mintsem a pihenésre vágyó turisták paradicsoma. De! Nagyon jó kiskapu, hogy felkészülhess arra, hogy vajon mi is vár ránk a hatalmas Sao Paolo-ban. Ez még fokozódik azzal is, hogy Sao Paolo-ban nincs tengerpart, így már szinte most látom a tengernyi felhőkarcolót és a hatalmas betondzsungelt magam előtt.
De maradjunk még egy kicsit Santos-ban. Tengernyi vásár és piac, rengeteg jobbnál jobb bár és étterem található a városban, ám az ennek ellenére is nagyon szürke. Egy nagyon jót vacsoráztunk a Le Blend GIN bárban, kóstoltunk vagy két tucatnyi GIN koktélt, miután reggel kicsekkoltunk a szállodánkból meglátogattuk a Pelé múzeumot, amelybe a belépés teljesen díjtalan volt. A múzeum háromemeletes, szinte minden ki van állítva, ami Peléhez kötődött, nagyon pozitív energia áradt az egész helyszínből. Nem lehetett kihagyni a street-food piacot, ahol szomjúságomat oltva megittam egy liternyi kókuszvizet. Bejártuk a bejárhatót, megnéztük a favelákat, ám úgy tartom, hogy nem valami nagy élmény a szegénységet és a szegényeket fotózni, akárcsak a majmokat, így inkább meszebbről vettem a tájat.
A Sao Paolóba folytatandó utunk előtt még egy maradandó élményre tettünk szert a Caminhos Do Mar nemzeti parkban… Miért feledhetetlen? A következő részben kifejtem bővebben Attila barátom résenlétét és ügyességét…:D
Adeus, meos amigos = Isten veletek, barátaim! 🙂
