Szerencsés embernek mondhatom magam, mert jó pár olyan pedagógus vett körül gyermekkoromban, akik nemcsak a tananyagot adták át, hanem lelkiismeretesen, erőn felül dolgoztak azon, hogy megszeressem az iskolát. Ők mutatták meg az utat egy olyan világhoz, amelyben minden nyitott ajtó mögött egy újabb húzódik meg, s ezeket az ajtókat a mai napig boldogan nyitogatom. Az alábbi versben egy különösen kedves tanítómra emlékszem vissza, aki tudtán kívül, egy életre belém plántálta az irodalom és a versek szeretét.
Kovács Andrea (Kёri): Benned a létra
Emlékszem, friss pályakezdő volt,
ingén látható még a vasalás nyoma,
arany tűz égett fiatal szemében,
szent hely volt neki az iskola.
Kölyök-arcán huszon-egynéhány év,
a katedrán nyurga termet,
lelkesedve mutatta be
későbbi szerelmem: a verset.
Elmondta: nem baj, ha nem értem elsőre,
mit akar mondani egy súlyosabb darab,
több helyes megfejtés létezik,
úgy a jó, ha a fantázia szabad.
Látta, hogy Gárdonyi erőmön felül van,
hiába „kötelező“, túl rágós az nekem,
új lendületet kaptunk együtt, aztán
Romhányit, Örkényt olvastatta velem.
Számtalan erénye mellett,
nem mondott le senkiről, nála
a legrosszabb gyereknek is
bérlete volt a könyvtárba.
Tanár Úr, mindent köszönök,
ma is eszembe jut néha,
ahogy mosolyogva, Weöres-t idézi:
„Alattad a föld,
fölötted az ég,
benned a létra”
