Sao Paulo | Utazás

A cikk megjelent a Klikk Out 2023/07. számában.

Fotók: a szerző

Sao Paulo Brazília, egyben Dél-Amerika legnagyobb városa, amelyet a helyiek útbaigazítása alapján helyesen „szan paulu”-nak ejtünk. Nehezen formáltam véleményt erről a giga-megavárosról, hiszen sokkal kevesebb nevezetessége van, mint Riónak, fekvése sem mondható valami főnyereménynek, hiszen még csak tengerpartja sincs. A metropoliszt nem veszik körül még csak dombocskák sem, így a város panorámajának szemrevétele egy domb csúcsáról is felejtős. Maga Sao Paulo 13 millió lakosú, ám az elővárosokkal együtt mintegy 28 millióan lakják. El tudjátok képzelni Szlovákia lakosságának több mint ötszörösét egy városba tömörítve? Mi sem tudtuk, és mivel Sao Paulo nem is annyira turistabarát úticél, mi épp ezért vettük célzó keresztünkbe Attilával, és töltöttünk el ott három napot. Ez semmiképp sem egy jellegzetes városi élménybeszámoló templomokról, katedrálisokról, könyvtárakról, inkább az élményeinkről szól! Minden másra ott a világháló… 🙂

Caminhos Do Mar – nemzeti park (feledhetetlen)

„Legyen barátod a természet”, ez a felirat fogad, miután Santosból e csodálatos nemzeti parkba vettük az irányt Attila barátommal. A pénztárnál Attila megvásárolta a belépőjegyeket a parkba, ám mint a „skót az étteremben” ő is a legolcsóbbat vette, holott akkor még nem tudhatta, milyen következményei lesznek ennek a közeljövőben. Ahogy megtudtuk az információnál, a park négyféle útvonalon látogatható, így ők, ahogy végigtekintettek a „gringó” formánkon, strandpapucsban, pólóban, majdhogynem fürdőnaciban, hátizsák nélkül, láthatóan felkészületlenül, a kék útvonalat javasolták.

Eleinte nem is vettem nagyon figyelembe Attila intézkedéseit, ám az első három kilométer megtétele után 36 fok melegben lassan kérdőre vontam: „ ATIKA, (kissé hangosabban), biztos nem volt lehetséges másik opció a jegyek terén?, mivel vagy húsz percenként elhaladt mellettünk egy turistákkal megpakolt mikrobusz…

Nagyjából öt kilométer gyaloglás után egy épületre lettünk figyelmesek, és hála az égnek egy büfé is üzemelt az objektumban. Már ott észrevehető volt, hogy szinte füstöltek a papucsaink a forró aszfalton való gyaloglástól. Atika fejében már itt megfordult a gondolat, hogy vissza kéne fordulnunk, ám én nem adtam fel, és az utunkat hamarosan folytattuk is tovább, most már legalább egy palacknyi vízzel a kezünkben. Nagyon kacskaringós volt az út, így a térképen bejelölt második létesítményt már szinte minden kanyar után vártuk.

Nem tudni, hogy az egész „kék” útvonal milyen hosszú, mert vagy tíz kilométer gyaloglás után már én is arra gondoltam, hogy bizony a visszautat is meg kell tennünk, így beláttam, hogy ideje sarkon fordulni… Hatalmas dzsungel övezte az utunkat, és a majmok állandóan körülöttünk parádéztak, ugrálva az egyik fáról a másikra. Vízkészletünk a hatalmas hőségre való tekintettel hamar elfogyott, és már szinte „sírvafakasztó” kalandnak tűnt az autóig hátralévő jó pár kilométer. Egyszercsak Atikának a bal Louis Vuitton Miami Mule típusú, több száz eurós strandpapucsa kilyukadt a talpán. Ez most itt nem a reklám helye, de hatalmas röhögés tört ki belőlem, mivel a lényeg, hogy szerette volna megreklamálni, ha hazaértünk, mivel kétéves garancia vonatkozott rá. Atika – mondom én, szerinted az LV papucsokat olyan embereknek tervezik, akik ennyit gyalogolnak, főleg aszfalton? – kapott el a visító röhögés… Atika, ezek a paucsok csak pár méterre vannak tervezve, nem végigslattyogni bennük húsz kilométert… Szerintem neked ilyen papucsot el sem adnak többé… 🙂

Már valóban a végén jártunk az erőnknek, stoppoltuk is a minibuszokat, ahonnan a japán turisták még nevetve fényképeztek is minket, mint a majmokat, mígnem Atika már félmeztelenre vetkőzve észrevett egy szerelőt az út mentén, akire szinte azonnal „rászállt”, hogy bizony ő ki nem száll az autójából, míg el nem visz a főparkolóra az autónkhoz. Szegény, nagyon megsajnált minket, és volt olyan rendes, hogy vissza is hozott az autónkig. Na, kérem, a nyelvem kilógott, de azért odamentem megnézni, hogy milyen jegyet is vett Atika. Perszehogy egy 20 €-s jegy vásárlása esetén a teljes parkon végigvitt volna a mikrobusz, és ott szállsz fel és le, ahol csak szeretnél… De minek akkora flanc, nem, Atika? Hiszen mi szeretünk közel 40 fokban gyalogolni strandpapucsban… 🙂

Sao Paulo

Miután beültünk hullafáradtan a kocsinkba, megittunk vagy két liter vizet, és máris vettük az irányt Sao Paulo felé. Úgy negyven kilométernyi beépített területen haladva (az elővárosok) lassan közeledtünk a Consolacao negyedbe, ahol a szállodánk volt. Hatalmas dugók, a hidak alatt sátorból, vagy kartonpapírból kialakított „vityillók” minden irányban, a pirosnál állandóan kéregetők, árusok fogadtak, miközben vészesen közeledtünk a belvároshoz. A városnak rengetegféle arca van! A szegénység netovábbja, majd az egyik utca, akár egy „zsibvásár”, a másikban mintha márványból és csilli-villiből lenne minden, a sarkon túl már a felhőkarcolók árnyékolták utunkat, majd jobbról-balról hatalmas parkok, sportolásra alkalmas területek.

Sao Paulo egy elképesztő város a méreténél, kiterjedésénél fogva, egy nagyon nehezen megemészthető tömör vasbeton metropolisz, viszont eszméletlenül izgalmas, sokszínű, lüktető, ahol rengeteg életképet érzékelhetünk.

Szinte hihetetlen, de állítólag Sao Paulo sokkal biztonságosabb, mint Rió, ám mi az utunk során még a legkisebb incidensbe sem keveredtünk, sőt, még az utcán is rengeteg ismeretlennel szóba elegyedtünk, miután meghalották a ritka hangzású magyar nyelvünket. Ha hiszitek, ha nem, én az egész utunk során szinte mindenhol magyarul beszéltem a brazilokhoz… 🙂 Tudniillik, ők nem nagyon beszélnek idegen nyelven, nagyon ritka, aki angolul tud, ám a lényeg, hogy nem nagyon kedvelik az amerikai „gringókat”, így miután bárhol megszólaltam magyarul, szinte mindenhol érdeklődést mutattak az „idegen” nyelv miatt, és észveszejtően fura, de mindenhol mindent elintéztem magyarul…

Novotel Jaragua Conventions

Szállásunkat Sao Paulo központjában választottuk, ahol a jöttünk után azonnal mélygarázsba vitte a parkolóőr az autónkat, majd be-checkoltunk és elfoglaltuk a szobánkat. Azonnal vettem egy zuhanyt, majd egy kis időre megpihentünk, és Attilával elkezdtük tervezgetni az esténket. Gondoltam, célozzuk meg a felhőkarcolók tetején található szórakozási lehetőségeket, így hamarosan már az elképzeléseinknek megfelelő listával büszkélkedhettünk, ám a sötétedésig még volt jócskán időnk, így Attilától jött a kérdés: „Jozskó, nem harapnál valami finomat?” Dehogynem, Atika, pár pillanat múltán pedig már a szemközti Wanderlust Bar e Cozinhában lakmároztunk oly hatalmasat, hogy a hajunk is égnek állt, így úgy határoztunk, hogy rendbe rakatjuk a „sérónkat” is az estére… Segítségül kértük a Google „nagytestvért”, és már sétáltunk is a Black Zone Barbearia irányába.

Elképesztő érzés egy ilyen hatalmas városban sétálni, nincs két egyforma sarok, vagy utca. Amerre nézel, csak tátott szájjal habzsolod az ismeretlent, és ez annyira, de annyira jó érzés…!

Miután megérkeztünk a fodrászathoz, a fiúk kint „füstöltek” az üzlet előtti padon, majd magyarul kérdezem: „ Mizu fiúk, lenyírjátok a hajunkat?” – majd egy öklözésel azonnal átadtuk egymásnak az energiáinkat. Kidülledt szemekkel egymásra néztek, majd hatalmas közös röhögés következett, és már pattantak is volna munkára, ám nyugalomra intettem őket, jómagam is rázendítettem egy kis szivarkára, közben elkezdtünk kommunikálni… 🙂 Beszéltünk, ők portugálul, én magyarul, de mindenki tudta, ki mit akar, így vagy negyed óra múlva már a fodrászszékben is ültünk. Egy-két suhintás az ollóval, és hamarosan készen is lett hajszobrászunk műalkotása. Elégedetten és széles mosollyal távoztunk a fodrászatból.

Sao Paulo egészében nem szép város, de csúnyának semmiképp sem mondható. Ami leginkább szemrevaló volt a riói és a Sao Paulo-i emberek közt, az az volt, hogy a paulóiak kevésbé voltak ráérősek. Rióban nagyon lazán vette a dolgait a „kariókai”, míg Pauolóban sokkal több öltönyös, sietős emberke nyüzsgött fel-alá a városban…

Terraco Italia

Ahogy lemegy a nap, előjönnek a vámpírok, így mi is útra keltünk a Sao Paulo-i éjszakába. Ahogy kiléptünk a hotelunkból, kezünkben a mobillal vártuk az UBER taxinkat, de a biztonsági őr azonnal óva intett a hasonló tevékenységtől. Elmondása alapján a „kindermaffia” ilyen fajta turistákra utazik, ahol motorbicikliről menet közben kikapják a mobilodat, vagy a táskádat a kezedből, és már bottal ütheted a nyomukat. Tény, hogy ilyen rablásba nem keveredtünk, ám a nyolcvanas évek dunaszerdahelyijeként szinte mindig résen voltunk, és akár egy oroszlán, állandó jelleggel, körültekintően cselekedtünk, ennek köszönhetően minden ilyen jellegű atrocitás elkerült bennünket.

A Terraco Italia egy 165 méteres épület tetején található, és nagyon színvonalas helyszín egy éjszakai kezdő löketnek. Nagyon színvonalas, hangulatos bár, amely közepén egy hatalmas Fazioli szárnyas zongora volt található, amelyen a kedves művész úr az énekesnővel fenomenális élményben részesített. A legismertebb Sade, Sting és ehhez hasonló dallamok szólaltak meg élő feldolgozásban, így miután megittunk pár gin-tonikot, a hallásunk is élesedett, a (ki)látásunk meg szinte ámulatba ejtett, a járásunk meg egyre biztosabb lett. 🙂  Olyannyira jól éreztük magunkat, hogy szinte éjfélt ütött az óra, mikor úgy döntöttünk, hogy gyorsabb ütemekre van szükségünk, így továbbléptünk…

Hotel Unique Skye Bar

Itt már a liftben érezhető volt a gyorsabb „zenei” üzemmód, majd miután már szinte a tempóra tipegve az asztalunkhoz értünk, megrendeltük a további koktéljainkat. A DJ nagyon jó „mély” elektronikus zenét nyomott, így egyhamar az ütemre mozgó köz részévé váltunk. Ez nem egy diszkó volt! Ez egy tetőteraszi medenceparty, színvonalas ételekkel, italokkal, szépen öltözött, „puccos” hölgyekkel… 🙂 Mint egyfajta táncház, ahol nem volt sem táncparkett, sem valami pódium a DJ-nek, ám a remek hangzás párosítva az egész hely miliőjével nagyon kellemes hangulatot teremtett számunkra, főképp azután, hogy megismerkedtünk a szomszédainkkal, kikről kitudódott, hogy svéd síugrók voltak… 🙂 Egy-két koccintás után enyhén elfáradva tértünk vissza a szállásunkra, ahol másnap délelőttig pihengettünk. Az hazautazásunk előtti napot így töltöttük, egy-két kávéra és egy jópofa sörre ugrottunk le egy közeli kiskocsmába, majd korán nyugovóra tértünk.

Guarulhos

Másnap jött a „nagy utazás” napja, hiszen az otthon mégiscsak otthon, és már mindketten hiányoltuk szeretteinket. A check out után megkaptuk az autónkat, majd a Guarulhos nemzetközi repülőtérre vettük az irányt. Bérautónk simogatásával megköszöntük hű szolgálatát, ám üzenem a Fiatnak, hogy tehetnének némi izmosabb erőforrást is a Cromába, mert ez a mosógépmotorral felszerelt változat hagy némi kívánnivalót maga után. 🙂

A Guarulhos nemzetközi repülőtér egy hatalmas komplexum, ám nagyon hamar jó irányba terelnek az útmutató információs képernyők. Mivel akadt még jócskán időnk vasmadarunk felszállásáig, helyet foglaltunk a Mastercard Black VIP Lounge-ban, ahol All-Inclusive ellátást kaptunk az elutazásunkig. Lepihenhettünk, ételt, italt fogyaszthattunk. Több mint 11 órás repülés után landoltunk Amszterdamban, majd egy órányi várakozás után tovább repültünk  Bécsbe, ahol Péter, a harmadik muskétás barátunk már várt minket a reptéren, így hazafele az út szinte seperc alatt elfogyott a sztorizgatások közt…

Köszönöm, hogy szántatok rá egy kis időt, és végigolvastátok a beszámolóimat, részemről nem mindennapi élményeket éltünk meg, és remélem, sikerült némileg átéreztetni veletek a brazíliai történeteimet. Isten veletek, barátaim! Hamarosan a következő bakancslistás utamra készülődöm… 🙂

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább