Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Borbély „Guppi” István
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Riportsorozatunk hároméves évfordulója után, némi hatásszünetet tartottunk, hogy megújult erővel vághassunk bele a tartalmasabbnál tartalmasabb beszélgetésekbe. S amikor azt mondtam: hálónk kivetve, a sors tréfás forgatókönyvíróként küldött belé egy Guppit. DAC-szurkolókat bemutató rovatunk mai vendége ugyanis nem más, mint a nyékvárkonyi származású Borbély István, akit legtöbben csak „Guppiként” ismernek.
Szervusz István, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Esetleg szólíthatlak én is a beceneveden? Hogy emlékszel vissza azokra az időkre, amikor megismerkedtél a DAC-cal?
Természetesen! A Guppi egy díszhal, emberemlékezet óta így becéznek, már nem is tudom pontosan, miért. Arra viszont mindenképpen megkérnélek, hogy a címben szintén szerepeljen a becenevem, hisz akadnak, akik kizárólag így ismernek. A poénos belépőt se hagyd ki a kivetett hálóról! Kedvelem az írásaid, néha teljesen beleélem magam a sztorikba. Látszik, hogy otthonosan mozogsz a betűk világában, és a humorban sem ismersz tréfát…
Köszönöm szépen, jólesik hallani az ilyen pozitív visszajelzéseket. Tudod sokan talán fenntartásokkal fogadják az effajta riportfelkérést, holott most is csupán sörözünk, miközben a DAC-ról beszélgetünk.
Szerdahelyen születtem, Nyékvárkonyban nőttem fel. Nagyjából a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején a nevelőapám révén ismerkedtem meg a DAC-cal. Lehettem úgy tizenegy-tizenkét éves, már akkor a várkonyi diákcsapatban fociztam. Nevelőapámat sokan ismerik a környéken, Marczell Tibinek hívják, becenevén a „Basa” – elég magas szinten focizott, jó hátvéd hírében állt: Bacsfán pl. abban az időben, amikor a bacsfai foci a reneszánszát élte… Az első DAC-meccsemkor vásár volt Szerdahelyen, és a pozsonyi Interrel játszottunk a régi stadionban. Vásárkor mindig valamivel nagyobb az érdeklődés a DAC iránt is, a Pinte Atti-, Németh Szili-féle Inter pedig, ha jól emlékszem, a bajnoki címre hajtott. Szoros mérkőzésen végül is legyőztük őket, holott a DAC akkor már nem számított élcsapatnak a bajnokságban. Ez a legelső emlékem, meglehet, akkor még nem járt ennyi ember focira Szerdahelyen, engem mégis valami megfogott. Elkapott egy érzés, amit a mai napig nem tudok egyértelműen szavakba önteni.
Szerdahelyen tapintható volt az alvilág jelenléte, a maffiaügyek mindennapossá váltak, és az emberek senkiben sem bíztak. Kivétel ez alól talán csak a stadion volt, a DAC-ra menni kellett. Falusi szinten jó pár helyen megfordultam, de úgymond nagycsapatot addig még sosem láttam.
Egyre jobban érdekelni kezdett a DAC, otthon és az iskolában a klub címerét rajzolgattuk. Voltak ismerőseim, barátaim a faluból, akik a DAC-ban fociztak, a diákok és az ifik Sikabonyban edzettek, ott játszották a mérkőzéseiket. Mivel én is fociztam – a Várkonnyal a 4. ligáig jutottunk –, gyakran egybeesett a mi mérkőzésünk a DAC találkozóival.
Megmondom őszintén, nem én vagyok a legnagyobb DAC-szurkoló, de amióta befejeztem az aktív pályafutásomat, több meccsre eljutok. Azelőtt néha csak a második félidőre érkeztem, volt, hogy a nyitott kapun keresztül, de megesett, hogy a kerítést átugorva.
Az utóbbi öt-hat évben minden hazai meccsen részt vettem, annak ellenére, hogy nem a környéken – főként Magyarországon – dolgozom. Hálistennek a főnököm szintén idevalósi, és persze DAC-szurkoló. Ha hétköznap játszottunk, eddig még mindig találtunk megoldást. Nem tartom magam divatdrukkernek, hisz’ azelőtt is amennyiben tehettem, eljártam meccsekre: Humenné, Matador Púchov, szóval a második ligára is, amikor csak 2-300 embernek volt fontos a DAC. Tényleg csak a Czafik „Huli” Gáborék maroknyi tábora biztatta a csapatot a B-középben. De a közeg, a stadion miliője akkor is tapintható volt. A faternak köszönhetek mindent, ha ő akkor nem visz ki magával, talán sosem lettem volna DAC-szurkoló.
Eleinte nem is a játékot néztem, hanem kicsit megszeppenve elfogott egy érzés, hogy ez jó. A mellettem lévő bácsika szotyival kínált, a szomszéd srác kofolával. Ez a miliő a mai napig jelen van. Egy ismerősöm, aki azelőtt sosem volt DAC-meccsen, a fociról pedig alig tud valamit… annyi köze volt a sportokhoz, hogy a Vasasban vízilabdázott:
– Eljössz legközelebb is? – kérdeztem tőle.
– El hát, hisz’ ez ku*va jó!
Nyilván annak idején a te életedben is kialakult egyfajta rutin. Ha hétvége, akkor DAC-meccs.
Ha volt időm, akkor ez nem lehetett kérdéses. Belecsöppentem egy kiváló társaságba a régi stadionban. De mert emberek vagyunk, létezik egyfajta fontossági sorrend, aminek az elején nem lehet feltétel nélkül a DAC. A család, a kötelességeid néha átírják a hétvégi rutint, s ha nehéz szívvel is, de ki kellett hagynom egy-két alkalmat. Úgy gondolom, ezt nem kell magyaráznom. Hogy mit jelent nekem a DAC, azt az is mutatja, míg itt az emlékeimről beszélgetünk, jó párszor libabőrös lettem. A Nélkülednél alap, annyira beleélem magam, a könnyem is kicsordul. Amikor elindult az egész, éppen Németországban dolgoztam. A YouTube-on láttam először, amint Valaskó Feri közelített a B-középhez, egyszer csak ezrek énekelték vele kórusban. Mi ez? – kérdeztem magamban – csodálatos!
Szeretem a pálya közepéről nézni a meccseket, jelenleg is úgy ülök, hogy mindkét térfelet kellően belássam. A régi stadionban ez a hely a keleti lelátó volt, a B-közép mellett, mostanság a C4 szektorban. Azt azért hozzá kell tennem, hogy sosem tartoztam a kemény maghoz, bár az is frusztrál, ha az emberek csak szotyiznak és csendben ülnek. Igazából az a szép a fociban, hogy mindenki másképp látja ugyanazt a szituációt. Ami az egyik embernél faul, az a másiknál csak férfias játék. Alakulnak ki viták, de abban a baráti közegben végül mindent elsimítunk egymás között. Ha pedig szurkolni kell, az a minimum, hogy tapsolok. És ha én tapsolok, azt garantáltan hallani a B-középben is. Így e…
[Ekkor Guppi tapsolt egy ütemet, tanúsíthatom, hogy igazat beszél – szerk. megj.]
Többnyire tehát a felezővonalról nézem a meccseket, megesett, hogy kíváncsiságból felmentem a nyugdíjas tribünre is. Vagy például 2008-ban, a szomorúan „híres” DAC-Slovanon egyszerűen annyi nép gyűlt össze, hogy csak a kapu mögött találtam üres helyet az öreg óra alatt. Ott voltam, de fura érzés volt, nem beszélve a mérkőzés kimeneteléről. Szürreális élmény, nem is annyira a foci volt a fontos, hanem valami más. Arra emlékszem, hogy csúnyán kikaptunk, de azon kívül csak az érkező helikopter látványa maradt meg, és hogy a meccs előtt felavatják a Trianon-emlékművet. Rossz emlék, ha úgy érzed, ne írd bele – bár ez is hozzátartozik a DAC történelméhez.
Mindenki a győzelmeknek örül, eleve úgy mész ki a stadionba, hogy aznap nyerni fog a DAC… Aztán ha nem jön össze, majd legközelebb kiköszörülik a csorbát. Viszont ez a 2008 egy örök trauma, amit a DAC játékosai nem tudtak befolyásolni, és nem is az ő dolguk lenne a jóvátétel.
Úgy megyek ki meccsre, hogy jól akarom érezni magam. Van egy jó csapatunk – volt is, lesz is –, bár nem minden játékost szívlelnek egyformán a keretben. Valamiért viszont itt vannak, valamit azért tudnak. Szimpatikus, nem szimpatikus, ez is olyan dolog, hogy embere válogatja, kinek a szőke, kinek a barna. Szidják a kapusunkat – kimondottan lábkapusnak tartom őt. Hiányzik belőle az agresszivitás, a szervezőkészség. Az ötösön belül neki kéne úrnak lenni, kifutok, felugrok, ha viszem magammal az ellenfél játékosát, vagy a sajátomat, hát Istenem. Davis vagy Blackman esete – mind-mind olyan sztori, aminek a háttérét talán sosem látjuk át pontosan. A labdarúgó is csak munkásember, ha érzelmileg nem kötődöm valahová, logikus, hogy oda megyek, ahol több pénzt ígérnek. Nehéz ügy, Blacky bárhová elmehetett volna, csak ne éppen a Slovanba! Kalmár Zsolti ha anno nem sérül meg, már nem nálunk focizik. De így, hogy nem igazán bír formába lendülni, talán már sehová sem kéne. Nekünk viszont egy gyengébb KáZsé is hiányozna a pályáról…
Megérkeztünk a mába, és az elmúlt szezont taglaljuk. Minél inkább belemerülök a témába, annál inkább érzem úgy, hogy mi rontottuk el. Elment a bajnoki cím…
Készítettek rólunk szurkolókról egy kisfilmet, utólag visszanézve a könnyem is kicsordult. Három fordulóval a bajnokság vége előtt jártunk, még élt a remény… – megint kirázott a hideg, nehéz beszélni róla. Nem vagyok álszent ember, ezt valóban mi rontottuk el. Nem a Slovan ellen, nem a Nagyszombat ellen, hanem úgy összességében. A többi csapat ellen is oda kell tenni magunkat, a kisebb csapatok is tanulják a focit. Feljutott a Kassa, figyeld meg, benne lesznek az első hatban.
Más téma: az akadémia. Ha úgy vesszük, mi még csak tanuljuk az akadémia koncepcióját. Ahogy a nagyvilágban sok helyen, úgy nálunk sem kerülnek ki sztárok az akadémiáról. Most ne beszéljünk az Ajaxról pl., ott az akadémiai nevelésnek évtizedes tradíciója van. Kitermelik a játékosokat, felviszik a nagycsapatba, és mindegy nekik, hogy bajnokok lesznek vagy nem. Szép dolog, jó dolog, de van egyfajta árnyoldala is: melyik fiatal szeretne falun felnőni, ha itt a szerdahelyi akadémia. Elszívó ereje van ez tény, viszont nem táplálja vissza olyan minőségben a fiatalokat, ahogy azt kéne. A falusi ember meg úgy van vele, hogy a Józsi bácsi vasárnap délután azért csak kinéz a focipályára, és mit lát? Hát azokat, akik otthon maradtak, aztán pedig azokat, akik kiöregedtek a DAC ifiből. De mert nem voltak elég tehetségesek, és nem kellettek a nagycsapatba, elment a kedvük a játéktól. Talán élesebb szemmel kéne kiválogatni a fiatalokat, akik ha már odakerültek, becsüljék meg jobban a helyüket – de ki vagyok én, hogy dirigáljak. Vannak erre szakavatottabbak.
Szurkolói részről elvárás, hogy itteni srácok szerepeljenek a nagycsapatban. Oké, rakjuk be őket, de mi van, ha nem jön be a számítás, mi van, ha ez miatt kiesünk? Felgyújtjuk a stadiont?
Van még mit tanulnunk, nekünk szurkolóknak is. Nem mehetünk be az arénába, hogy közben úgy tekintünk a másikra: te ki vagy?
Az interneten leírják, milyen fenomenális ez a közeg, aztán kimegyünk az utcára, ott viszont leköpjük egymást. Az egyéneknek alkalmazkodniuk kell a tömeghez, a tömegnek pedig be kell fogadnia az egyéneket.
Bármi van, akkor is szeretni kell a klubot. Ha utolsók lennénk, akkor sem tudnám azt mondani, hogy sz*r a DAC! Tőlem ilyet sosem fogsz hallani. Miért? Mert címert cseréltünk? Ez egy brand, ilyen a világ, aki befektet, szeretne profitot is termelni. Ehhez pedig folyamatos megújulás szükségeltetik. Vagy mert zöld lett az idegenbeli mezünk? Hisz a fű is zöld, de nézd meg a motívumokat azon a mezen! Persze, akinek a szőke nők tetszenek, annak hiába mondod, hogy a barna is csinos! Ha nem tetszik, legfeljebb ne vedd meg, de ne szidd a klubot miatta. Szép volt a régi sárga-kék csíkos mezünk, Szarka Ákost ugyanilyen sárga-kék Adidasban láttam futni a faluban. Viszont ilyen zöld szerelés garantáltan nem lesz senki másnak. Ez az én véleményem, meglátásom…
Bárhogy lesz, akkor is csak a DAC! Köszönöm a beszélgetést, Guppi…
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
