FOTÓK: SZERZŐ, KÉPESLAPOK: SAJÁT GYŰJTEMÉNY
A bősi vízerőmű történetéről szóló sorozatomat az 1992-es események felidézésével kezdtem, tehát abban az évben, amikor nemcsak a Duna elterelésének terve volt terítéken, hanem a tőlünk nem messze dúló délszláv polgárháború hírei is naponta eljutottak hozzánk. Európában a 2. világháború óta nem változtak az államhatárok, egészen eddig az időszakig – vagyis precedenst teremtettek. A cseh és szlovák nemzet „házasságának” felbontását szintén kimondták már, ami a vízi erőmű ügyét, s az ellene folyó tiltakozásokat is új köntösbe helyezte: Bős a környezetvédelmi aggályokon túl egycsapásra politikai és nemzetstratégiai problémává is vált…
1992 júliusában a szlovák képviselők Pozsonyban a szlovák állam önállóságáról szóló nyilatkozatot fogadtak el, aminek következtében a még közös állam köztársasági elnöke benyújtotta a lemondását. Végül 1992. augusztus 26-án Václav Klaus miniszterelnökként megállapodott Vladimír Mečiar szlovák politikussal a szövetségi berendezkedésű állam különválásáról, majd szeptember 1-jén aláírták a Szlovák Alkotmányt is. 1993. január 1-jén Csehszlovákia kettévált, a Duna ekkor már több mint két hónapja az új medrében hömpölygött, s ennek ténye felerősítette egyes csoportok hangját, miszerint:
A trianoni békeszerződés anno a Duna fő medrét jelölte meg államhatárnak, és mivel a folyam elterelésével a fő meder északabbra került, kvázi a három körbezárt község automatikusan Magyarországhoz része lett.
Sőt rámutattak, hogy Csehszlovákia szétválásával maga Trianon is elvesztette létjogosultságát. Brian James angol újságíró a nagy hagyományú londoni Times napilapban közölt riportot Bős kapcsán, melyet az Újszó vasárnapi kiadása is átvett és két részben hozott le Elátkozott gát címmel. Most ebből a cikkből idézek:
„… akik sohasem fogadták el az e földeket másnak adó 1920-as trianoni szerződést, most úgy érvelnek, hogy Magyarország fölhasználja majd a volt Csehszlovákia cseh és szlovák részének bármilyen formális szétválasztását annak kinyilvánítására, hogy Trianon ezzel elvesztette minden jogi alapját… A Duna „ellopásából” pedig tökéletes ürügyet kovácsolnak a Csallóköz visszakövetelésére…”
Nyilván egy független újságíró érzelmek nélkül is képes véleményt formálni, mint ahogy írja a „Duna-menti síkság békéjét fenyegető veszélyről”, nem felejtette el hozzátenni ugyanakkor, hogy ez a terület „ezer éven át a Magyar Királyság része volt”… viszont „amikor a modern államok arra kezdik figyelmeztetni a világot, hogy a másik „népirtásra készül” – utalva egy esetleges természeti katasztrófára –, akkor nem kell éles fül, hogy a szélből is kihalljuk a boszniai és örményországi dobok pergését és az ágyúszót…” – idézve tovább a Times írását. 30 éve, a bősi vízerőmű üzembe helyezésének kulisszái mögött tehát egy esetleges határrevízió is felmerült, persze többé-kevésbé csak elméleti síkon.
Végezetül jóval békésebb vizekre evezünk, nem feltétlenül a Dunaszaurusz területére, mégis közel járunk majd hozzá.
Tulajdonképpen egy jelenséggel állunk szemben, amiről nem tudom eldönteni, hogy tudatos volt-e vagy csupán a véletlenek egybeesése, ahogy mondani szokás: a sors keze. Viszont, ha úgy vesszük, több példát is felsorolhatnánk csak itt a Csallóközben, amikor egy labdarúgó klub megjárta a mennyet, majd a poklot. Ki sem kell mozdulni ez miatt Szerdahelyről. Olyan szintén megesett, amikor az egykor alig pár száz lelket számláló község csapata a második ligából egyenesen a „süllyesztőbe” került, majd a vízi erőmű felvízcsatornája alatt lévő focipályáján a rigók kezdtek el dalolászni, s nótájukat azóta is fújják szüntelen…
Bősön akkortájt nagy fociláz uralkodott, s a foci, mint tudjuk, egy olyan fenomenális dolog, ami képes a társadalom egy rétegét, vagyis a futball szerelmeseit magával ragadni, ezáltal egy külön világba repíteni.
A Bősi Állami Gazdaság, mint a helyi labdarúgó egyesület akkori legfőbb patrónusa, az országos bajnokság második vonalába vitte fel a csapatot. Férfiember (de nem csupán a férfiak) ha focit lát, hajlamos megfeledkezni gondjairól, a környék problémáiról: Elterelték a Dunát? – akkor elterelték, megyünk focira, győzni fogunk! Ugye, így már mindenki számára világos a történet? Persze az a jobbik eset, amikor az ember spontán megnyugvást lel, legalább a hétvégén. Ne is keressen ez mögött senki összefüggéseket, felesleges…
1994 szeptemberében ezúttal nem a vízi erőmű miatt mentünk a faterral Bősre, hanem a Parkerdei stadionba vitt az utunk.
Bár azt hiszem, csak jóval később kezdték el így nevezni a bősi stadiont. A kupa második fordulójában, az akkor második ligás Bőssel sorsolták össze a sárga-kékeket. Izgalmas mérkőzés volt, 3500 néző előtt. Csak büntetőkkel sikerült továbbjutnunk, de ami ennél is élénkebben él az emlékezetemben, hogy a meccsre kerékpárokkal érkeztünk. Hazafelé tizenkét kilométeren keresztül ünnepeltünk. Az idő múlásával a foci hanyatlani kezdett a községben (napjainkban már várost kéne írnom), a vízi erőmű közelségével szintén – úgy, ahogy – megbarátkoztak az emberek. A DAC sem remekelt sokáig, a Bős szezononként egyre lejjebb csúszott. A többi már történelem, ami olykor ismételi önmagát.
Tavaly volt 30 éve, hogy üzembe helyezték a bősi vízi erőművet, vagy ahogy én hívom, a Tündérkert Dunaszauruszát.
Az üzembe helyezés dátumát 1992. október 24-25-re teszi a szakirodalom. Ekkor kezdték el ugyanis „költöztetni” Dunacsúnnál a Dunát, annak régi, addigra már leszűkített medréből a felvízcsatorna irányába. Teherautók érkeztek az előre összeszerelt pontonhídra, és rakományukat a Dunába zúdítva elzárták a folyó évszázados útját. Repült a nehéz kő, pár nap múlva már új medrében hömpölygött a Duna vize. Egyáltalán nem volt kék – sőt, sárga volt és sáros, majd szinte fekete és haragos.
A munka ezután sem állt meg, a bősi vízirőmű mind a nyolc turbináját végül csak 1996. május 17-én helyezték állandó üzembe.
A Tündérkert Dunaszaurusza c. sorozat nem éppen szokványos összefoglalója volt a bősi vízi erőmű történetének. Talán mindenki számára világos, hogy az egyes részek sem kronológiai sorrendben íródtak. Ennek oka, hogy folyton beugrott valami kis szösszenet, továbbá hagytam szabadjára engedni a képzeletet is. De ahogy József Attila is megírta egykor, talán sejtette, talán nem, mert a sorok és a sorsok mindenkor ugyanúgy passzolnak, A Dunánál:
„…Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
Köszönöm, hogy együtt emlékeztünk. Vége…
ELŐZŐ RÉSZEK:
A Tündérkert Dunoszaurusza
