FOTÓK: SZERZŐ
Közel kétéves személyes kaland fűz a szerdahelyi földműves szövetkezethez, pontosabban a sikabonyi szőlőskerthez és a Kertész utcai kertészethez. Abban az időben már csak így simán földművesnek hívták – minden más jelző és név nélkül –, holott anno az egyik legnagyobb ilyen jellegű mezőgazdasági „vállalat” volt a járásban, sőt kis túlzással országos jóhírnek örvendett. Azt írtam szerdahelyi és ez igaz is, hiszen hivatalosan a:
„Dukla Egységes Földműves Szövetkezet, Dunaszerdahely” – nevet viselte, ugyanakkor a székhelye Hodosban volt, a szerdahelyi részleg meg inkább Sikabonyban. Erről jut eszembe Wass Albert híres mondása:
„Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség!”
…és akkor még nem is szóltam a nagyabonyi részlegről. Nos igen, választhattak volna magyarosabb nevet is maguknak, ám abban az időben a Duklai hágóról elnevezni valamit egyet jelentett az elvtársi mennyországgal. Még a Vámbéry teret is Dukla térnek hívták egy időben! – aki nem hiszi, járjon utána…
Kicsit frusztrál, hogy ismét olyasvalamibe vágtam a fejszémet, amiről korábban egyáltalán, vagy csak kevesek írtak, miközben a csallóközi ember mindig is büszke volt a szülőföldjére, szűkebb pátriárkája történelmére.
Arra a dunai szigetre, melynek mezőgazdasági jellegét, ha akarná sem tagadhatná le, s ahol a második világháborút követő szocializmus tervszerű építésének egyik alappillérét jelentették az olykor erőszakosan is elkobzott földterületek felett megalakult földműves szövetkezetek, vagyis az EFSZ-ek. De ugyanezeket az EFSZ-eket a rendszerváltás immár úgy véreztette ki, hogy a helyenként düledező istállókat, elárvult takarmányraktárokat mégcsak nem is volt, aki szanálja, a természet szeszélyének kitéve magától dőlnek majd össze. Egyetlen kivétel talán, ha helyükre lakóparkot terveznek…
1985. augusztus 28-a aranybetűkkel íródott a dunaszerdahelyi labdarúgás történelemkönyvébe, a DAC aznap este játszotta le első mérkőzését a legfelsőbb osztályban.
Ahhoz, hogy a klub elérje a kitűzött céljait, megszállott emberek kellettek, olyanok, akik a végtelenségig rajonganak a fociért. Persze a focihoz akkor is – ahogy napjainkban – pénz kellett, és ezt az anyagi hátteret több más helyi vállalat mellett éppen a járási termelő-, illetve hát a földműves szövetkezetek biztosították. Nem véletlenül viselte a DAC testnevelési egyesület a Poľnohospodár (magy. kb.: Mezőgazdász) nevet is a címerében. Az a bizonyos első mérkőzés, a TJ Vítkovce ellen gól nélküli döntetlennel végződött, az esemény patronátusa pedig éppen a helyi Dukla szövetkezet volt. Kilencéves lurkó állt a lelátó alatt a kerítéshez préselődve, pedig tegnap még egy kilencéves gyereket kidobtak volna a B-középből, akkor az természetes volt és mára talán ismét az lett.
A szőlőskerti éveket követte a katonaság, majd a vasút. Apám hálistennek tudta, hogy kell kezelni a bort, amit a téli hónapokban rendre vissza is hordtam a szőlőskertbe, hogy termoszban teába vegyítve melegítse átfagyott testemet.
Így nem eltulajdonítottam azt a pár fürt szőlőt, hanem újrahasznosítottam. Meglehet, Dunaszerdahely nem is oly’ régmúltjának elfeledett területét érintve lépegetünk előre. Pont annyira önéletrajzi regény, regényecske, a szokásos „Robertós” storytelling, mint kordokumentum egy olyan világról, melyet a gumicsizmás, monterkás emberek írtak. Kakasszóra ébredő etetők a kivilágítatlan biciklin, színhúst metélő hentesek, hurkát töltő asszonyok, pecsenyét sütögető vásári kofák. De fehér inges, elegáns megjelenésű pincérek is, meg a cigányzenészek. Természetesen megint időutazunk majd a végtelenbe és talán egy kicsit tovább is. Jó kezekbe kerülve bestseller lehetne, még jobb kezekbe az emlékezés meghitt varázsa, mi drágább a legfényesebben csillogó gyémántnál is. De legfőképpen az íródeák öröme, két leütött billentyű között… (folytatjuk)
